Az opera a színházi m?fajok királynője, és mint ilyen a legnagyobb, a legszebb, a legdrágább, a legkényesebb, és még sorolhatnánk a közhelyeket. Az operának van múltja, jelene, fantomja, mítosza. (Egy időben úgy tűnt, hogy a m?fajnak nem lesz jövője, de ez a veszély elmúlt.) És az opera bonyolult is: nemcsak előadás, hanem társulat és épület is, a benne dolgozók nemcsak művészek, hanem műszakiak, irodisták, kétkeziek is. Ez természetesen minden operaházra igaz, nemcsak a budapestire. De nincs talán még egy olyan operaház a világon, amelyet a bennfentesek viperaháznak becéznének. Márpedig a mi Magyar Állami Operaházunkat maguk a társulati tagok nevezik így, és még a legöregebbek sem emlékeznek rá, honnan, kitől ered a csípős szójáték. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy viperafészekbe nyúl az, aki a budapesti Operaház kialakult rendjén kíván változtatni. Az elmúlt évad erről szólt.