Pokorni Zoltán sajtótájékoztatón jelentette be, hogy apja ügynöki múltja miatt lemond. Hirtelen fordulat Fotó: MTI
A politikai elit meghatározó körei tizenkét éven keresztül hitegették a közvéleményt azzal, hogy meg lehet úszni a parancsuralmi rendszer állambiztonsági hagyatékával való szembenézést. Holott a múlt lezáratlansága, a történelem ezen korszakával való számvetés elmaradása alapjaiban kérdőjelezi meg a rendszerváltást. Egykori állambiztonsági vezetők ma már azt állítják, hogy az 1990-ben megválasztott parlament nyolcvan százalékban érintett volt az ügyben.
A politikai elit érintettségén kívül egyre sötétebb kép kezd kibontakozni az egyházak érintettségéről. Nem véletlen, hogy rendkívüli erőfeszítések történnek a háttérben, hogy valamilyen módon kivonják az egyházakat a tényfeltárás alól. Annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság 1994-ben már egyértelműen kimondta, hogy nem jelenti az állam és egyház elválasztásának sérelmét az egyházak átvilágítása, és ez a folyamat nem is beavatkozás az egyházak belügyeibe.
Nyilvánvaló, hogy azok az egyházak, amelyek az elmúlt tizenkét évben egyre intenzívebb politikai szerepet vállaltak, és önmagukat az ország morális megújulásának zálogaként tüntették fel, szívesen megúsznák a tényekkel való szembesülést. Alkotmányosan semmilyen indok nem hozható fel amellett, hogy az egyházakat ebben az ügyben másként kezeljék, mint a sajtót, a pártokat vagy a szakszervezeteket.
A kérdés felbukkanása miatt aggodalmaskodók és a törvény megalkotását elkerülni akarók arról beszélnek, hogy az ügy felbolygatása drámákat okoz. Ugyanezek a közszereplők arra célozgatnak, hogy a politika, a sajtó, a kultúra, a sport nagyon széles területén vannak a mai napig is kulcspozícióban az egykori állambiztonsági szervek ügynökei. Olyan látszat kezd kialakulni, hogy a rendszerváltás előtt szinte kizárólag az állambiztonsági szervekkel való együttműködésen keresztül vezetett az út az érvényesüléshez. Ha ez így van, jó lenne a tényekkel minél hamarabb szembenézni. Hiszen lehet, hogy éppen ebből fakadóan a mai napig is sokan hiszik azt, hogy tehetség és teljesítmény nélkül is lehet sikereket elérni.
Tisztázni kellene végre, hogy 1990-ben történt-e rendszerváltás, vagy csupán a "Cég" osztotta újra a lapokat. Megtörtént-e a szakítás a múlttal, vagy sem? Az utóbbi napokban a baloldali és a liberális politikusok és véleményformálók egy része szépen belesétált a jobboldal csapdájába. Megindult a rendszerváltást megelőző parancsuralmi korszak megszépítése. Nem veszik észre, hogy minél inkább védik és mentegetik a Kádár-rendszert, annál inkább igazat adnak a Fidesznek, hogy itt a két rendszer hívei közötti küzdelem zajlik. Pedig jó lenne világossá tenni, hogy a baloldalon és a liberálisok között is vannak, akik a Kádár-rendszerrel való szakítás miatt kapcsolódtak be a közéletbe.
Az eddigi fejlemények alapján úgy tűnik, hogy a baloldalon belül is le kell folytatni a tisztázó vitákat arról, hogy a Kádár-rendszer valójában parancsuralmi rendszer, diktatúra volt, amely a magyar lakosság széles rétegeit fosztotta meg elemi szabadságjogaitól. Lehetőséget kellene arra teremteni, hogy tizenkét év után ne csak az ügynökök perspektívájából nézzük a múltat, hanem az áldozatok perspektívájából is. Meg kellene adni a jogot az embereknek, hogy megismerkedhessenek múltjukkal.
Esterházy Péter idén tavasszal megjelent könyvében kénytelen szembenézni azzal, hogy apja évtizedeken keresztül ügynök volt. Az ügynöki tevékenység közrejátszott abban, hogy az író Bécsben tanulhatott németül. Ki tudja, hogy a többi ügynök milyen kiváltságokat vívott ki gyermekei számára?
Pokorni Zoltán negyvenéves korában szembesül azzal, hogy a számára erkölcsi példaképként élő, ma hetvennégy éves apja évtizedeken keresztül ügynök volt. Pokorni persze ebből is politikai tőkét próbál kovácsolni, hiszen ahelyett, hogy egy gondosan megfogalmazott nyilatkozatot adott volna ki, személyesen ült könnyeivel küzdve a kamerák elé, és a szocialisták elleni indulatairól beszélt ahelyett, hogy azt feszegette volna, vajon az elmúlt évtizedben, a zsarolás megszűnte után, miért nem szólt neki az apja minderről. Ha máskor nem, akkor a baloldallal szembeni erkölcsi kirohanások idején miért nem tette meg Pokorni apja, hogy szól a fiának, hogy az általa hirdetettnél azért árnyaltabb a valóság. Pokorni helyzetében vannak emberileg érthető elemek, távozása a Fidesz éléről azonban nem dráma, hanem egy egészséges folyamat része. Helyesen ismerte fel, hogy az a politika, amit az utóbbi években képviselt, a valóság feltárulása után általa képviselhetetlenné vált.
Az állambiztonsági múlt elleplezésén fáradozók meg akarják fosztani a korszak túlélőit a valóság megismerésének jogától. Azt állítják, hogy jobb, ha az emberek az állambiztonsági szervek által egykor gyártott és ma is életben tartott hazugságok hitvilágában élnek, mintha szembenéznének a múlttal.
Ezért bélyegzik destruktív moralizálóknak mindazokat, akik immár több mint egy évtizede azt hajtogatják, hogy biztosítani kell mindenkinek az információs önrendelkezési jogot, a személyes élet, a személyes múlt korlátozásoktól mentes megismerésének lehetőségét.
A múlttal való szembenézés nem a bosszút és nem a leszámolást szolgálja. Senki nem állítja, hogy az állambiztonsági szolgálatok munkatársai és ügynökei voltak a fő felelősek az elmúlt rendszer bűneiért. A velük való foglalkozást az indokolja, hogy míg a párttitkárok és munkásőrök múltja közismert volt, addig a titkosszolgálati szerepvállalás a mai napig is államtitok.
Ha Pokorni Zoltánnak lehetősége lett volna megismerni édesapja valódi történetét, akkor – kétségkívül Esterházyhoz hasonló katarzison keresztül – többet tudott volna meg a parancsuralmi rendszerről, mint így, de talán még most sem késő szembesülni a tényekkel.
Az állambiztonsági szervek évtizedek során felhalmozott információi történelmünk részét képezik. Megismerésük nemcsak, sőt talán nem is elsősorban a múlt megismerése miatt fontos, hanem a jövő megmentése miatt. Ha nem válik világossá, hogy a diktatúrával való együttműködés kockázattal jár (ha mással nem is, de a lelepleződés kockázatával), akkor a jövő diktatúrái mindig megtalálják azokat, akik gátlástalanul hajlandók kiszolgálni törekvéseiket.
A múlt tisztázása nélkül a jelen sem érthető. Mindaddig, amíg nem tisztázódik, hogy a közélet mekkora része érintett az ügyben, nem tudhatjuk, hogy az egykori szolgálatok milyen mértékben befolyásolják a jelent. A tények minél teljesebb ismerete nélkül felmerül a kérdés, hogy az akkor létrehozott hálózatokat nem lehet-e újra aktivizálni?
Az egykori titkosszolgálatok érdekei a demokrácia mai érdekeivel állnak szemben. A demokrácia érdeke átláthatóságot kíván. A demokráciával ellentétes a maffiaszer? titkos szervezetek, páholyok, hálózatok működése, mivel ezek átláthatatlanul befolyásolják az államéletet és a közvéleményt. Azok az országok, ahol az ilyen hálózatok élnek és virágoznak, válságról válságra vergődnek, mint ahogyan Olaszországban vagy Dél-Amerika országainak jelentős részében láthatjuk.
A titkosszolgálatoknak természetesen a demokráciában is fontos szerepük van. Feladatuk, hogy alkotmányos törvények felhatalmazása alapján, demokratikus kontroll mellett próbálják védeni az alkotmányos rendet, a polgárok életét, jogait és biztonságát. Kiemelt feladatuk lehet a kábítószer-, fegyver-, emberkereskedelem leleplezése.
De ha ezek a szolgálatok nem kapják meg az esélyt, hogy szakítsanak múltjuk azon hagyományával, amely feladataikat kizárólag az uralkodó párt érdekeinek védelmében határozta meg, akkor számukra változatlanul megmarad a kísértés, hogy saját céljaik szerint befolyásolják az ország életét. Ez pedig ellentétes a nemzet alapvető érdekeivel.
Mint ahogy az is ellentétes mind a demokrácia, mind a nemzet érdekeivel, hogy titokban maradjon, hogy a közvéleményt formáló, sok esetben a fiatalok számára is példát adó személyek valódi tevékenysége mi volt. Jobb, ha tudjuk, hogy kik is voltak példaképeink, mintha unokáink röhögnének rajtunk, hogy kikre néztünk mi fel.
Ezeknek az ügyeknek a kirobbanása katarzissal járhat, de eredményeként a jövőben egy tisztességesebb világban élhetünk. A titok további őrzése a rendszerváltás megkérdőjelezése lesz, hiszen mindazt átmenti az előző rendszerből, amit nem lett volna szabad átmenteni. A rendszerváltás ugyanis mindazoknak, akik igazán hittek benne, a múlttal való szakítást jelentette a jövő érdekében.
2002. 07. 05. (VI/27)
