A 19. század végén úgy tűnt, hogy a kereszténység kulturális-történelmi okokból védett, ám társadalmi szempontból egyre hatástalanabb és jelentéktelenebb vallási irányzattá válik. A kor jelszava a haladás volt, amelyet – amint azt sorozatunk előző részeiben röviden áttekintettük – egyre inkább Istentől független célként értelmeztek: a természettudományokban az evolúciós szemlélet, a filozófiában Marx, Nietzsche és követőik radikális tanításai, a teológiában a bibliakritika képviselői egyaránt azt állították, hogy az emberiség személyes és társadalmi szintű kiteljesedéséhez túl kell lépni „a hit korlátain”. A tradicionális kereszténység nem találta a választ az új kihívásokra: a ráció erősödő hullámával szemben a katolikus egyház a bezárkózást választotta (1870-ben hirdették ki a pápai csalhatatlanság dogmáját), míg a protestáns felekezetek többsége a világi irányzatokkal való kiegyezést kereste, többnyire a bibliai igazságok rovására. Ebben a válságidőszakban robbant be váratlanul a 20. század hajnalán a pünkösdi ébredés, amelyet tudósok, teológusok és újságírók részéről azonnal heves támadások értek. A pünkösdi prédikátorokat és gyülekezeteket már az Egyesült Államokban is érték fizikai támadások – elsősorban rasszista szervezetek részéről –, és a jelenség a mozgalom világméretűvé válása során másutt még pusztítóbb méreteket öltött.