hetilap

Az olasz miniszterelnök országunk „borzalmas és méltánytalan, semmivel sem magyarázható megcsonkításaként” tekintett a trianoni döntésre (mint az valójában az is), melynek meghozói „nem elégedtek meg azzal, hogy elvették Magyarországtól az etnikailag nem magyar lakosságot. Minden ok nélkül 1 084 447 magyart Cseh­szlovákiához, 454 597 magyart Jugoszláviához, 1 704 851 magyart pedig Romániához csatoltak” (ld. F. Nitti: Nincs béke Európában, 1921). Ehhez hozzájön még az egyébként velünk együtt háborús vesztes (!) Ausztriához átcsatolt magyarok 25 ezres lélekszáma is! Valóban nem lehet semmiféle magyarázat mint­egy három és fél millió magyar lakos (a magyar anyanyelvű népesség egyharmada) idegen uralom alá kényszerítésére! Még a legszélsőségesebben magyarellenes narratívák sem tudják ezt semmivel sem „indokolni”.

Máig is földolgozhatatlan tragédiája nemzetünk történelmének a trianoni döntés, ami aztán valóságos sorsdrámaláncolatot generált az elmúlt században: a náci Németország szövetségeseként való részvétel a II. világháborúban, ennek mentén részvétel a zsidó holokausztban; közel fél évszázados szovjet megszállás és kommunista diktatúra; majd az elsikkasztott rendszerváltás haszonélvezőinek máig is bénító árnyékhatalma. Ehhez adódik, hogy az EU-hoz egy eleve szörnyű csapássorozattól megostorozott, mind területileg, mind lelkileg, ideológiailag súlyosan megosztott, igazi katarzison át nem ment, sok vonatkozásban kiszolgáltatott magyar nemzet csatlakozott. Egy olyan Unióhoz, aminek ráadásul eleve útjában állnak a nemzeti közösségek, mint az EU föderalizálását fékező természetes közösségek, ezért éppenséggel maga „Brüsszel” is a nemzeti identitások, kötelékek fölszámolására igyekszik.

Ilyen előzmények után és helyzetben isteni csoda, hogy nemzetünk nemcsak hogy túlélte a XX. századot, hanem ma, legnemesebb történelmi hagyományait fölelevenítve a nemzeti szuverenitás, a nemzeti összetartozás és a zsidó–keresztény kultúra védelmezésének frontvonalában áll Európában, ami immár kiegészül magának az élet természetes rendjének védelmezésével is az eltörlés „kultúrájával” szemben. Ha az előzményekhez még hozzávesszük ezeréves államiságunk többi párját ritkítóan nagy megpróbáltatását, akkor valóban együtt kiálthatunk föl a zsoltárossal: „Ha nem az Úr az, aki velünk volt, mikor ránk támadtak az emberek, akkor elevenen nyeltek volna el minket…, akkor elborítottak volna minket a vizek.” (124. zsoltár) Történelmünk hányattatásai – benne a trianoni tragédiával – mára voltaképpen „istenbizonyítékká” váltak számunkra abban az értelemben, hogy a Teremtő mennyire kegyelmes hozzánk és hogy még szép tervei vannak nemzetünkkel a jövőben, különben miért is őrzött volna meg a nemzethalál árnyékának hosszú völgyében?  

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek