hetilap

A 19. századi szentség- és gyógyítómozgalmak nyo­mában – napra pon­tosan a 20. századdal – beköszöntött a pünkösdi ébredés. 1901. január 1-jén Charles Parham, egy metodista prédikátor bibliaisko­lájában Topekában, Kansas államban leszállt a Szent Szellem, és az egyik hallgató, Agnes Ozman elkezdett nyelveken szólni.
A jelenség maga nem volt ismeretlen. Már az előző évszázad harmincas éveiben az angliai irvingiták között, majd Amerikában is szórványosan megnyilvánult, és a hívőket megosztotta a tekintetben, hogy Istentől van-e, vagy sem. A vezetők túlnyomó többsége sietett nemleges választ adni. Ennek oka az volt, hogy bár már a wesleyánus ébredés óta használták a Szent Szellem-keresztség fogalmát (Akik megrázták Angliát. Hetek, 2011. július 1.), ahhoz más megtapasztalásokat kötöttek – elsősorban a radikális megszentelődést, később pedig különböző fizikai megnyilvánulásokat is. Parham volt az első, aki a nyelveken szólást jelölte meg a Szent Szellem-keresztség azonnali bizonyítékaként.
Azonban a pünkösdi megtapasztalás nem Parham táborából, hanem egy fekete tanítványa, William Seymour szolgálata révén indult világhódító útjára. Ő volt az Azusa utcai misszió vezetője Los Angelesben, ahol a hívők sokasága nyert Szent Szellem-keresztséget.

A megújulás kritikusai
Az első pünkösdi hívőket boldoggá tette az újonnan talált megtapasztalás, és biztosak voltak abban, hogy élményük ereje az egész egyház számára megújulást és áldást hoz majd. A pünkösdi vezetők szó szerint értelmezték a bibliai kijelentést, miszerint az utolsó napokban a Szellem hatalmas módon kiárad, amelyet jelek fognak követni. Úgy vélték, minden józan gondolkodású és eleven szellemű hívő felismeri majd, hogy az újra megjelent karizmatikus megnyilvánulások ma is érvényesek.
Ez az egyszerű és naiv optimizmus azonban hamarosan szertefoszlott, mert a mozgalom csakhamar keserű ellenállásba ütközött. A metodista, baptista vagy presbiteriánus egyházukba visszatérő, immár pünkösdi hívőket kizárták abból a közösségből, amelyet szerettek. Nem maradt más választásuk: új felekezeteket kellett alapítaniuk, hogy legyen saját otthonuk, ahol szabadon tisztelhetik Istent. Az első ötven év történetére elutasítás és üldözés nyomta rá bélyegét.
Egyénileg a pünkösdi hívők számára különösen fájdalmas volt az, ahogyan gyakran sértő módon száműzték őket a társadalomból. A gyerekeket „szent hempergőknek” csúfolták az iskolában, szüleik társaságát pedig a nagyobb közösség kerülte. A pünkösdiek zömmel a „világtól való elválasztottság” árát látták ebben, és örömmel vállalták, csak hogy megőrizzék és terjesszék hitüket.
1906 után, az első két nemzedék alatt sok kritika irányult a mozgalom ellen. Lehet, hogy a legtöbb kritikus őszintén beszélt, csak éppen ismeretek híján képtelenek voltak megérteni a mozgalom lényegét. Mások viszont nem válogatva az eszközökben, tisztességtelen módon, keserűen támadtak. A Ku-Klux-Klan, az alkoholtilalom és a gazdasági válság éveiben a tolerancia erénye szinte teljesen feledésbe merült.
Ám, ahogy ilyenkor általában történni szokott, a méltánytalan kritika önpusztítónak bizonyult, a pünkösdizmus ügyét pedig végső soron előmozdította. Minél vadabb volt a támadás, annál inkább nőtt a kíváncsiság is, hogy mi is történik valójában a pünkösdiek között. A kritikusok többsége elkövette azt a nagy hibát, hogy az egész mozgalmat néhány rossz példa alapján ítélte meg, ahelyett, hogy a pünkösdi kereszténység meghatározó vonulata alapján mondtak volna véleményt, amelynek szellemisége, erkölcse és istentiszteleti módja feddhetetlen volt. Valószínű, hogy a legkíméletlenebb kritikusok semmit sem tudtak a mozgalom mértékadó példáiról, és teljesen félreértették a pünkösdi hívők által terjeszteni kívánt szellemiséget.
Vinson Synan történész szerint a 20. századi Amerikában meghatározott sablont követve változott a pünkösdi hívők és környezetük viszonya: kezdetben üldözték őket, ezt tolerancia követte, majd elfogadták, végül pedig támogatták a mozgalmat. Üldözésük széles skálán, változatos módszerekkel történt, és az amerikai egyháztörténelemben az összes keresztény csoport közül nekik jutott ki a legtöbb belőle.

Sajtótámadások és a Ku-Klux-Klan
Az első bírálatok újságírók tollából származtak, akik gyakran használtak komikus és lekicsinylő kifejezéseket, miközben a teológiai hátteret nem ismertették. A Los Angeles Times riportere Nyelvek vad Bábele címmel már az első héten megkísérelte leírni az „Azusa-jelenséget”. Frank Bartleman, a mozgalom egyik vezetője, egyben krónikása így jellemezte ezeket a híradásokat: „Sok üldöztetésben volt részünk, főleg a sajtó részéről. Megszégyenítő hangnemben írtak rólunk, de ez csak annál nagyobb tömegeket vonzott hozzánk.” Hasonlóan nyilatkozott a mozgalomról az egyházi sajtó is.
Bár végül az ilyen cikkek magának a sajtónak ártottak a legtöbbet, a mozgalomnak viszont ingyenes nyilvánosságot szereztek, sok ezren a sajtó beállításán keresztül ismerték meg a pünkösdizmus jelenségét. Szerencsétlen módon emberek milliói csak ebben a változatban szereztek róla tudomást.
A pünkösdi gyakorlatról szóló, legkevésbé sem tárgyilagos sajtóbeszámolók üldözést, sőt a fajgyűlölettől fűtött környékbeli csőcselék részéről erőszakos támadásokat váltottak ki. Néhány évtizedig nem ment ritkaságszámba, hogy a pásztorokat megfenyegették, megverték vagy kikergették a városból, a sátrakat felgyújtották, a nyelveken szólókat rothadt tojással és paradicsommal dobálták meg. A pünkösdi hívők által használt forrásokat és kutakat gyakran beszennyezték vagy megmérgezték. Különösen délen és a közép-nyugaton gyilkosságok is előfordultak. Az atrocitások frontvonalán a Ku-Klux-Klan egyik ága, az „Éjszakai Lovasok” álltak. A polgárháború után szerveződött csoport rendszeresen rajtaütött a pünkösdi otthonokon. Áldozataikat az erdőbe hurcolták, fához kötözve ostorral eszméletlenre verték, majd elvágták a köteleket, és távoztak. Még a harmincas években és nagyvárosokban is előfordult pünkösdi hívők korbácsolása.
Fred Bosworth a pünkösdi ébredés nyomán megújult gyógyító mozgalom egyik legismertebb vezetője volt. 1911 augusztusában meghívást fogadott el fekete pünkösdiek közötti szolgálatra, amiért kis híján az életével fizetett. A szolgálat végeztével a vonatállomáson egy huszonöt fős csoport várta, furkósbotokkal és félbetört evezőlapátokkal felszerelve. Miután szinte nyomorékká verték, Jézusra mint Gyógyítójára tekintve erőt vett, és közel húsz kilométert gyalogolt a szomszédos állomásig. Anyjának küldött levelében leírja, mekkora tisztességnek tartja, hogy részesülhetett Jézus szenvedéseiben, és hogy útközben teljes megbocsátással a szívében járt közben hóhéraiért.
A pünkösdi prédikátorok hiába fordultak volna a hatóságokhoz, egyeseket még be is börtönöztek igehirdetésük tartalma és különösen a gyógyulásért mondott imáik miatt. Utcai bandák vandál módon, büntetlenül pusztíthatták a gyülekezeti épületeket, vagy nyilvános istentiszteleteket zavarhattak meg.
A társadalom alsóbb rétegei számára a pünkösdiek több éven át „szabad prédát” jelentettek. Még 1947-ben is előfordult, hogy egy orvlövész tüzet nyitott Oral Roberts evangelistára, amikor Tulsa városában egy sátoros összejövetelen prédikált. A golyó néhány centiméterre süvített el az akkor még ismeretlen prédikátor feje mellett. A 2009-ben elhunyt Roberts később a pünkösdi-karizmatikus mozgalom egyik legnevesebb képviselőjévé vált, és neve az irányzat képviselői közül elsőként került be önálló szócikként a Britannica Encyclopaedia nagylexikonba.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek