Nyolcvanadik évembe lépve nem semmi, ha belegondolok, hogy immár kilencedik
esztendeje pötyögök a fiamtól kapott, de mindmáig technikai csodaként tisztelt
szövegszerkesztőmön. Eleinte ódzkodtam ugyan a bonyolult masinától, de az
előnyeit fokozatosan, mind jobban érzékelem, ugyanis a folyóiratoknál már régóta
kézbe se veszik az írógépen írt, vagy éppen tollal összevissza javítgatott
kéziratokat. No, de hogy még azt is megérhettem, hogy vén koromra vetélkedni
kezdjek a hajótörött Robinson palackpostájával, meg a forradalmi hevületű
tacepaósok egyedi plakátjaival, vagy éppen a kamasz falfirkálók abrakadabráival!
Ez már mégis csak sok, s nehezen egyeztethető össze kifehéredett
kobaktüskéimmel. Mert hogy a blogindításomat csak ezekhez a vak ismeretlenbe,
idegen s csupán feltételezett univerzumokba küldözgetett üzenetekhez
hasonlíthatom, meg talán még a kisgyerekek reményszárnyú
papírhajó-eregetéseihez, mert bizony az én vadonatúj blogomnak sincs azoknál
sokkal több esélye, hogy hajózható kikötőkre, eleven s reagálni kész
fogadtatásra találjon. „Hit és tudomány” – ezzel a címszóval bocsátottam útjára
tehát személyes reflex-portálomat a legnagyobb példányszámú politikai napilap
virtuális változatán, vagyis online felületén (ugye, milyen profi módon vágom a
témát?), az egyik, fiam-korabeli belső munkatárs jóindulatú vezetésével,
technikai segédletével már a fizimiskám is ott éktelenkedik telekommunikációs
énem homlokzatán, s elégedett lehetek, mert néhány rejtjeles választ, kommentárt
is bezsebelhettem azóta.
Az interneten való szárnyaláshoz szinte semmi más nem kell, mint egy
szövegszerkesztő és egy levelezőprogram. Meg egy kis türelem. És jó szerencse,
hogy a csalimra mielőbb ráharapjanak, méghozzá olyanok, akiket én szeretnék,
tehát az együtt érzők, együtt gondolkodók, no meg az értelmesen,
agresszivitásmentesen vitázók, akiknek az érveik józanul megfontolhatóak. Ez még
akkor is csábító vágyálom, ha tisztában vagyok vele, hogy mennyi mocskos indulat
cikázik már a világhálón, és nemhogy garancia nincs rá, de egyszerűen reményem
sem lehet arra, hogy az efféle gonosz villámok publikus blogomon keresztül rám
ne sújtsanak.
Mint már említettem, Hit és tudomány címmel léptem ki a virtuális világpiacra,
és az emberiség e két kiemelkedő, első megközelítésben egymásnak ellentmondó
szellemi produktumának a határterületeit ajánlottam bejárásra az első vitára
bocsátott gondolatfutamommal. Konkrétan azt a naponként ismétlődő tévéprodukciót
kínáltam vitára az egymást követő nemzedékek számára, amelyiket már évek óta
nézhetünk az egyik kereskedelmi tévécsatornán, s ahol az isteni csodák,
mondhatni mindennaposak. Itt ugyanis tekintélyes prédikátorok bizonygatják nap
mint nap a krisztusi megváltásba vetett hit hegyeket mozdító erejét, s hogy a
világ Teremtője ma is ugyanúgy meg akar gyógyítani mindenkit, mint a Földön járt
Názáreti az apostolok korában, s hogy ezt kizárólag a mi hitetlenségünk,
földhözragadt gondolkodásunk akadályozza. Bevallom, azt hittem, hogy a „csodák
világa” sokkal nagyobb érdeklődést fog kiváltani, még ha csak a személyes
blogomban provokálom is az eltérő nézeteket vallókat véleményük nyilvánítására.
A halvány sikertől nem vagyok hajlandó elkedvetlenedni, s azóta, szinte napról
napra tágítom tovább a témát, mind újabb „étlapokat” kínálok, hogy bővítsem a
lehetséges vita kereteit. E hajthatatlanságom jegyében, már másnap hozzákezdtem
a különböző folyóiratokban korábban mégiscsak megjelent esszéim blogomra
függesztéséhez. Tárlatukon keresztül próbálom megpendíteni a szó mágikus
erejétől, a devianciák családi „öröklődése” és a társadalommegváltási kísérletek
ismétlődő kudarca rejtélyeinek meg a démonizáltságnak a bonyolult fogalmán át, a
zsidóbarátság és -gyűlölet transzcendens magyarázatáig terjedő, szinte végtelen,
kusza szellemi spektrumot, várva-lesve az akadozva érkező, de hőn áhított
rezonanciákat.
Az interneten otthonosan mozgó fiam azt mondja, hogy túl sokat akarok markolni,
és már a blogom címét is elhibáztam. Szerinte, ha a „Hit és szabadság” témát
céloztam volna meg, arra talán sokkal több fiatal reagálna, különösen, ha nem
terhelném a rövid felhorkanásokhoz szokott lehetséges partnereimet az agyukat
fárasztó, kilométeresre szerkesztett publikációimmal, mert azok, ebben a
közegben, szándékomtól függetlenül, minden bizonnyal üres prédikációként
peregnek le róluk. Lehet, hogy igaza van, én azonban konokul kitartok azon a
csapáson, amelyen akármilyen későn, de mégiscsak nekiindultam. Talán meg is
tudom indokolni, hogy miért. Nem tudok, de nem is akarok beletörődni abba, hogy
az emberiség boldogságkeresése egyszerűen képtelen ráépítkezni az előző
generációk jó és rossz tapasztalataira, hogy minden nemzedéknek ebben a
vonatkozásban mindig mindent elölről kell kezdenie, s ugyanazokba a gödrökbe
kell belecsúsznia, mint amelyekben az elődeik egész sora törte össze már magát.
Meg aztán abban is reménykedek, hogy a körülöttünk tajtékzó acsarkodásba, két
pártra szakadásba talán már annyira belefáradt közéletünk, hogy mind többen
lesznek hajlandók a pártkötődéseket felülíró mélyebb témák boncolgatására is.
Így hát tisztelettel jelentem, a
feketejanos.nolblog.hu kapcsolatfelvételi kísérlete tovább folytatódik, s a
küldözgetett hívójelek kibocsátása – amíg még vagyok – egyetlen napra sem
szünetel.