A volt brit koronagyarmatot 1947-ben vallási alapon hindu és muzulmán részre
osztották, így jött létre India és Pakisztán. Az iszlám hívei Pakisztánt a
modernkori muzulmán hódítás első bástyájának tartják, az erős nyugati befolyás
miatt azonban örömük mégsem felhőtlen.
„Minden állam rendelkezik hadsereggel, nálunk a hadsereg rendelkezik állammal” –
mondta egyszer a pakisztáni atomfizikus, Pervez Hoodbhoy. Az állami büdzsé
negyedét felélő katonaság hatszázezer embernek ad munkát, aki az elithez akar
tartozni, katonának megy. A hadsereg öt ipari mamutvállalatot birtokol, emellett
saját bankkal, biztosítótársasággal, vegyi üzemmel és elektromos hálózattal
rendelkezik, melyeknek az összforgalma évi kétmilliárd dollár. Az ország
fővárosa Iszlamabad, melyet a hatvanas években építettek fel, hogy az addigi
fővárostól, Karacsitól átvegye az „irányítást”. Ám Iszlamabad csak elméletben az
ország fővárosa, Pesavar, Lahore és Karacsi sokkal fontosabb szerepet játszik.
Pesavar az északnyugati határvidék fővárosa, leginkább fegyverkereskedők és
informátorok találkozóhelye. A radikális muzulmán pastuk fellegvárában már a
szabadság utolsó nyomai is eltűntek, a nők újra csak feketében járhatnak, az
utcákon filmplakátok helyett Omár molla plakátjai tarkítják az utcát. Szinte
mindenki vállán ott lóg a kalasnyikov. A mintegy 30 millió főt számláló pastu
törzs sosem fogadta el igazán az idegen megszállást. A pastuk értékrendje a „zan,
zar, zamin” (nők, arany, ország) hármassága körül forog, számukra evidens a
vérbosszú, azonban a vendégszeretet ugyanúgy előírás. 2001. szeptember 11-e után
nagyon sok terrorista ide menekült, köztük feltételezhetően a két
legkeresettebb, Oszama bin Laden és Omár molla is. Musarraf mindeddig vonakodott
csapatait a térségbe küldeni a terroristák felkutatására.
Lahore ezzel szemben a művészek és az ellenzék városa. Iszlamabadtól négy
órányi autóútra délre, az indiai határhoz közel fekszik, a magas-kultúra
fellegvára, amely a 17. században Londont és Párizst is messze lekörözte. Maga a
város bizonyíték arra, hogy létezik egy terroron és szegénységen kívüli,
felzárkózott, életvidám Pakisztán is. Ami más városokban elképzelhetetlen lenne,
itt megtalálható: normális öltözetű emberek a plakátokon, sőt, még egy New
York-i színdarab is látható. A Der Spiegel megszólaltatja az 55 éves Asma Jilani
Jahangir liberális ellenzéki gondolkodót, aki szerint Musarraf alkalmatlan a
demokráciára. Jahangir asszonyt már sokan megfenyegették, de egyik hatalom sem
merte letartóztatni. Folytonosan küzd a civil lakosság és a nők jogaiért,
cégeket citál bíróság elé, melyek a gyerekmunkának köszönhetik gazdagságukat.
Tevékenysége során ugyanúgy érték kudarcok, mint sikerek is: egy férje elől
menekülő nőt az irodájában öltek meg – anyja megrendelésére, akit így nem
vonhattak felelősségre. Ám legutóbb egy 14 éves, keresztény családból származó
fiút mentett meg a kivégzéstől. Jahangir legfontosabb célkitűzése a civil
társadalom felépítése, mivel szerinte ez még fontosabb, mint a szabad
választások.
Karacsi a dzsihádisták fészke. A tizenötmilliós metropoliszban az élet egyenlő a
káosszal, mocsokkal, betegséggel, napi túlélési küzdelemmel, akárcsak az ember-,
fegyver- és drogkereskedelemmel. A város az Arab-tenger partján fekszik, és
nemzetközi repülőtérrel rendelkezik, így az állam kereskedelmi és bankközpontja
lett. Karacsi Pakisztán barométere: aki ezt a várost nem tartja hatalma alatt,
az egész országot sem tudja befolyásolni. A legtöbb városrészben a terroristák
vannak hatalmon, ahova Musarraf rendőrei be sem mernek menni. A radikális mollák
beszédeikben leplezetlenül erőszakra szólítják fel híveiket, emellett minden
pakisztánit az elnök elleni lázadásra szólítanak fel. Titkosszolgálati
feltételezések szerint az al-Kaida második számú embere, Ajman al-Zavahiri is
itt rejtőzködik. Az ő számlájára írják – sok más merénylettel együtt – az
iszlamabadi Vörös Mecset körül kialakult konflikust is.
Zavahiri Benazir Bhuttót is halálosan megfenyegette, mert jóváhagyta a Vörös
Mecset elleni támadást. Ugyanakkor a karacsi születésű Benazir Bhutto számára a
város és térsége jelenti a legnagyobb szavazóbázist.
Wazirisztán az ország azon északnyugati régiója, mely hagyományosan a legnagyobb
önállóságot élvezi a fővárostól, Iszlamabadtól. Ezt a pozíciót még a brit
birodalom idején vívták ki magunknak – mivel már a britek sem tudták pacifikálni
őket. A térségben teljesen eluralkodott a káosz, aki teheti, elköltözik a
nagyvárosokba, mert itt senki sincs többé biztonságban. Az emberek telefonon is
csak rejtett beszéddel tudnak egymással kommunikálni. A főként csempészetből élő
lakosság ezért két tűz között érzi magát: a hadsereg azzal vádolja őket, hogy
együttműködnek a tálibokkal, miközben a szélsőségesek is kételkednek a
lojalitásukban.
2007. 10. 25. (XI/43)
