hetilap

Nyolcvanadik évembe lépve nem semmi, ha belegondolok, hogy immár kilencedik esztendeje pötyögök a fiamtól kapott, de mindmáig technikai csodaként tisztelt szövegszerkesztőmön. Eleinte ódzkodtam ugyan a bonyolult masinától, de az előnyeit fokozatosan, mind jobban érzékelem, ugyanis a folyóiratoknál már régóta kézbe se veszik az írógépen írt, vagy éppen tollal összevissza javítgatott kéziratokat. No, de hogy még azt is megérhettem, hogy vén koromra vetélkedni kezdjek a hajótörött Robinson palackpostájával, meg a forradalmi hevületű tacepaósok egyedi plakátjaival, vagy éppen a kamasz falfirkálók abrakadabráival! Ez már mégis csak sok, s nehezen egyeztethető össze kifehéredett kobaktüskéimmel. Mert hogy a blogindításomat csak ezekhez a vak ismeretlenbe, idegen s csupán feltételezett univerzumokba küldözgetett üzenetekhez hasonlíthatom, meg talán még a kisgyerekek reményszárnyú papírhajó-eregetéseihez, mert bizony az én vadonatúj blogomnak sincs azoknál sokkal több esélye, hogy hajózható kikötőkre, eleven s reagálni kész fogadtatásra találjon. „Hit és tudomány” – ezzel a címszóval bocsátottam útjára tehát személyes reflex-portálomat a legnagyobb példányszámú politikai napilap virtuális változatán, vagyis online felületén (ugye, milyen profi módon vágom a témát?), az egyik, fiam-korabeli belső munkatárs jóindulatú vezetésével, technikai segédletével már a fizimiskám is ott éktelenkedik telekommunikációs énem homlokzatán, s elégedett lehetek, mert néhány rejtjeles választ, kommentárt is bezsebelhettem azóta. Az interneten való szárnyaláshoz szinte semmi más nem kell, mint egy szövegszerkesztő és egy levelezőprogram. Meg egy kis türelem. És jó szerencse, hogy a csalimra mielőbb ráharapjanak, méghozzá olyanok, akiket én szeretnék, tehát az együtt érzők, együtt gondolkodók, no meg az értelmesen, agresszivitásmentesen vitázók, akiknek az érveik józanul megfontolhatóak. Ez még akkor is csábító vágyálom, ha tisztában vagyok vele, hogy mennyi mocskos indulat cikázik már a világhálón, és nemhogy garancia nincs rá, de egyszerűen reményem sem lehet arra, hogy az efféle gonosz villámok publikus blogomon keresztül rám ne sújtsanak. Mint már említettem, Hit és tudomány címmel léptem ki a virtuális világpiacra, és az emberiség e két kiemelkedő, első megközelítésben egymásnak ellentmondó szellemi produktumának a határterületeit ajánlottam bejárásra az első vitára bocsátott gondolatfutamommal. Konkrétan azt a naponként ismétlődő tévéprodukciót kínáltam vitára az egymást követő nemzedékek számára, amelyiket már évek óta nézhetünk az egyik kereskedelmi tévécsatornán, s ahol az isteni csodák, mondhatni mindennaposak. Itt ugyanis tekintélyes prédikátorok bizonygatják nap mint nap a krisztusi megváltásba vetett hit hegyeket mozdító erejét, s hogy a világ Teremtője ma is ugyanúgy meg akar gyógyítani mindenkit, mint a Földön járt Názáreti az apostolok korában, s hogy ezt kizárólag a mi hitetlenségünk, földhözragadt gondolkodásunk akadályozza. Bevallom, azt hittem, hogy a „csodák világa” sokkal nagyobb érdeklődést fog kiváltani, még ha csak a személyes blogomban provokálom is az eltérő nézeteket vallókat véleményük nyilvánítására. A halvány sikertől nem vagyok hajlandó elkedvetlenedni, s azóta, szinte napról napra tágítom tovább a témát, mind újabb „étlapokat” kínálok, hogy bővítsem a lehetséges vita kereteit. E hajthatatlanságom jegyében, már másnap hozzákezdtem a különböző folyóiratokban korábban mégiscsak megjelent esszéim blogomra függesztéséhez. Tárlatukon keresztül próbálom megpendíteni a szó mágikus erejétől, a devianciák családi „öröklődése” és a társadalommegváltási kísérletek ismétlődő kudarca rejtélyeinek meg a démonizáltságnak a bonyolult fogalmán át, a zsidóbarátság és -gyűlölet transzcendens magyarázatáig terjedő, szinte végtelen, kusza szellemi spektrumot, várva-lesve az akadozva érkező, de hőn áhított rezonanciákat. Az interneten otthonosan mozgó fiam azt mondja, hogy túl sokat akarok markolni, és már a blogom címét is elhibáztam. Szerinte, ha a „Hit és szabadság” témát céloztam volna meg, arra talán sokkal több fiatal reagálna, különösen, ha nem terhelném a rövid felhorkanásokhoz szokott lehetséges partnereimet az agyukat fárasztó, kilométeresre szerkesztett publikációimmal, mert azok, ebben a közegben, szándékomtól függetlenül, minden bizonnyal üres prédikációként peregnek le róluk. Lehet, hogy igaza van, én azonban konokul kitartok azon a csapáson, amelyen akármilyen későn, de mégiscsak nekiindultam. Talán meg is tudom indokolni, hogy miért. Nem tudok, de nem is akarok beletörődni abba, hogy az emberiség boldogságkeresése egyszerűen képtelen ráépítkezni az előző generációk jó és rossz tapasztalataira, hogy minden nemzedéknek ebben a vonatkozásban mindig mindent elölről kell kezdenie, s ugyanazokba a gödrökbe kell belecsúsznia, mint amelyekben az elődeik egész sora törte össze már magát. Meg aztán abban is reménykedek, hogy a körülöttünk tajtékzó acsarkodásba, két pártra szakadásba talán már annyira belefáradt közéletünk, hogy mind többen lesznek hajlandók a pártkötődéseket felülíró mélyebb témák boncolgatására is. Így hát tisztelettel jelentem, a feketejanos.nolblog.hu kapcsolatfelvételi kísérlete tovább folytatódik, s a küldözgetett hívójelek kibocsátása – amíg még vagyok – egyetlen napra sem szünetel.