Az elmúlt esztendő egyik legfontosabb belpolitikai fejleménye, hogy míg az év elején a közvélemény-kutatási adatok szerint az MSZP egyértelműen vezetett, az év végére a Fidesz állt az élre. A fordulat azonban úgy következett be, hogy az ellenzéki párt alig növelte támogatottságát, miközben a szocialisták egyes felmérések szerint támogatóik felét elvesztették. Írásunkban ennek a népszerűségvesztésnek a lehetséges okait elemezzük.

Az elmúlt napokban kiéleződött a vita a gyűlöletbeszéd jogi megítélése körül. Cikkünkben a vita fontosabb pontjaira kívánunk rámutatni, előrebocsátva, hogy álláspontunk a szólásszabadság védelmében fogalmazódik meg, tehát sok, a témában elhangzott megszólalással szemben ez az írás kifejezetten szabadságpárti.

"Talán helyes, ha tartózkodik az ember a független intézmények elleni támadásoktól, vagy így értelmezhető nyilatkozatoktól" – jelentette ki Orbán Viktor, a Fidesz-MPSZ elnöke, volt miniszterelnök a minap.  A nyilatkozat nem jelölte meg, pontosan mire is gondolt, de aligha tévednek, akik úgy értelmezik Orbán szavait, hogy az a legfőbb ügyész, illetve a PSZÁF elnöke elleni kormánypárti nyilatkozatokra utal.  Amennyiben a kormány vagy a kormánypártok valóban független intézményeket támadnak, akkor a volt miniszterelnök szavai valóban megfontolandóak. Az alkotmányos demokráciának kétségtelenül alapvető működési feltétele, hogy minden szereplő tiszteletben tartsa az alkotmány rendelkezéseit, sőt az alkotmányos szokásokat is. Érdemes megvizsgálni, hogy ebben a vonatkozásban milyen teljesítményt mutatott fel a két nagy párt.

Az államalapítás évfordulóján tartott ünnepségeken az ország vezető politikusai szép szavakkal emlékeztek meg a magyar államiság nemes hagyományairól. Az ünnepet közvetlenül megelőzően azonban Medgyessy Péter miniszterelnök arról beszélt, hogy az emberek elvesztették türelmüket "a politikai szándékok vezérelte" állami intézményekkel szemben. A miniszterelnök, az elemzők szerint csak egy intézményre – a Pénzügyi Szervek Állami Felügyeletére célzott – de szerintem valamennyi politikai célt követő állami intézményt, a kormány alá rendelteket is eltalálta.

Július elsején ötesztendős huzavona után hatályba lépett az új Büntetőeljárási törvény. A törvényt vélhetően a jövőben is viták fogják kísérni. Cikkünk a viták hátterébe próbál bepillantani, illetve a törvény néhány új megoldását ismerteti. Az elmúlt napokban gyakran hallhattuk a híradásokban, hogy az új Büntetőeljárási törvény hatálybalépésének napján közel egy tucat "veszélyes bűnözőt" kellett szabadlábra helyezni. Egyes híradások részletesen ismertették, hogy milyen gyalázatos bűncselekményeket követtek el azok, akiket az új törvény miatt ki kellett engedni. Arról azonban semmit sem hallhattunk, hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatás három év alatt miért nem tudott elegendő bizonyítékot összegyűjteni ezen személyek bűnösségének bizonyítására. Az új törvény ugyanis csak abban az esetben rendelte el az előzetes letartóztatottak szabadlábra helyezését, ha letartóztatásuk óta már több mint három év eltelt, és az ügyben az elsőfokú bíróság még nem hozott döntést. Magyarán, a törvény szerint olyan embereket kellett csak szabadon engedni, akik már három éve meg vannak fosztva a szabadságuktól, miközben bíróság még nem állapította meg bűnösségüket.

Az elmúlt hetek legnagyobb hullámokat verő politikai botránya a Kereszténydemokrata Internacionálé (CDI) Magyarországot elmarasztaló határozata körül robbant ki, amelyet Orbán Viktor kezdeményezésére Lisszabonban fogadtak el. Az alábbiakban az ügynek két tanulságára kívánom felhívni a figyelmet. Arra, hogy milyen a Fidesz, illetve elnökének realitásérzéke, és arra, hogy mit várhatunk a nagy nimbuszú európai szervezetektől, ha így, egy sértett és frusztrált politikus bemondására, minden vizsgálat nélkül hajlandók elítélni egy országot.

Zoran Gyingyics könyny? célpont volt a távolból tüzelő gyilkos számára. A Milosevics megbuktatásában kulcsszerepet játszó szerb miniszterelnök, aki három gyermek apja volt, egy sportbalesetből lábadozva mankón bicegett az új belgrádi kormányépület előtt, amikor a halálos támadás érte. Gyingyicset három héttel ezelőtt már megpróbálták meggyilkolni.

"Nácik haza!" Állítólag ez a kiabálás volt a február 15-ei tüntetések igazi botrányköve. Legalábbis az egykor jobb napokat megélt, sokak által liberálisnak mondott napilap és a kereskedelmi televíziók néhány híradása szerint. A lapban a sajtóetika nagyobb dicsőségére egyszerre tudósítást és véleményt író zsurnaliszta szerint az egyik oldalon a "kulturáltan és fegyelmezetten demonstráló", "szimpatikusabb" neonácik, a másik oldalon a "visszataszítóan ordítozó" ellentüntetők álltak. Cikkünkben arra keresünk választ, hogy mi van ennek az elképesztő értelmezésnek a hátterében – csupán újságírói és szerkesztői ízléstelenség, vagy valami határozottabb koncepció, amely súlyosabb kérdésekről tereli el a figyelmet.

Magyarország uniós csatlakozása minden korábbinál konkrétabb és elérhetőbb valósággá vált. A dátum meghatározása és az addig vezető út konkrétumai megrázó felismerésekhez vezetnek, egyre többen szembesülnek azzal, hogy tizenhat hónap múlva európai állampolgárok is leszünk.  A koppenhágai csúcs után az unió részéről elhárult minden akadály a bővítés útjából. A tizenöt tagállam vezetői kinyilvánították szándékukat, hogy 2004. május 1-jétől tíz ország, Magyarországon kívül Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Málta, Szlovákia, Szlovénia lesz az Európai Unió tagja. A bővítésnek most már csak két feltétele van: az egyik, hogy a tagországok egyen-ként elfogadják a döntést, a másik, hogy a csatlakozó országokban rendezendő népszavazásokon a lakosság többsége támogassa országa csatlakozási szándékát. Az unió fennállása óta a legnagyobb méret? bővítési döntésre szánta el magát, amivel kapcsolatban sok elemző felhívja a figyelmet, hogy történelmi tapasztalatok híján jelenleg még nehezen felbecsülhető ennek a folyamatnak minden lehetséges következménye. 

Nagy bajban van a katolikus egyház. Az egyházak hitéleti tevékenységének költségvetési pénzből való támogatása kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarországi katolikus klérus feladta az aktív hívőkért folyó harcot, és inkább a nem katolikus hívők adójáért indult harcba. Ezt bizonyítja az a mód is, ahogyan a katolikus egyház az Orbán-kormánnyal összejátszva költségvetési támogatásának növelését elérte.  A rendszerváltás után a különböző egyházak, így a római katolikus egyház is azzal az ígérettel állt a magyar társadalom elé, hogy az elnyomás alól felszabadulva, a társadalom számára erkölcsi mintát nyújtva új vallási reneszánsz élenjárója lesz. Az elmúlt tizenkét esztendő tapasztalata azt bizonyította, hogy bár a kilencvenes évek elején némileg megnőtt a templomlátogatók száma, ez a felvirágzás csak rövid ideig tartott. A szabadság viszonyai között a magukat történelminek nevező egyházak nem tudták elérni a hívők tömegeit. Egy ideig lehetett ugyan arra hivatkozni, hogy az egykori elnyomás hatása még tovább él, de több mint egy évtizeddel a rendszerváltás után ez már nyilvánvalóan tarthatatlan. A kudarcot jól jelezte, hogy lényegében nem növekedett azoknak a hívőknek a száma, akik személyi jövedelemadójuk egy százalékát valamely történelmi egyháznak ajánlották volna fel. 

Nem bizonyult tartósnak az országgyűlési választások második fordulóján tapasztalt jobboldali megerősödés. Az önkormányzati választásokat az MSZP fölényesen megnyerte, a Fidesz pedig elvesztette.

Pokorni Zoltán lemondásával újabb fordulatot vett a múlttal való szembenézés folyamata. Annak ellenére, hogy az úgynevezett véleményformálók folyamatosan arról beszélnek, hogy a lakosság többségét nem érdekli a múlt, a legutóbbi he-tekben másról sem szólnak a híradások. Az egyre-másra felbukkanó ügyek a rendszerváltás lényegét érintik. Az elmúlt napokban három esemény is fenntartotta a téma iránti érdeklődést. A legnagyobb figyelmet kétségtelenül Pokorni Zoltán ügye váltotta ki. Az egyik kábeltelevízió műsorvezetője bejelentette, hogy tudomása van arról, hogy a legnagyobb ellenzéki párt egyik prominens vezetőjének édesapja több mint harminc éven keresztül a III/III-as ügyosztály ügynöke volt. Ugyanebben a műsorban elhangzott, hogy egy nemrég még zászlókat szentelő pap Szabadi néven szintén az állambiztonság ügynöke volt. A parlamentben Tóth Károly szocialista képviselő egy olyan fiatalemberre vonatkozóan tett fel kérdéseket, aki katona korában katonatársai vallási szokásairól jelentett az állambiztonsági szerveknek. Folyosói pletykák szerint ebben az ügyben is a Fidesz egyik meghatározó személyisége érintett. Az egymás után robbanó aknák és a potenciális érintettek között kialakult pánik egyre erőteljesebben irányítják rá a figyelmet a rendszerváltás máig rendezetlen kérdésére.

Medgyessy Péter miniszterelnök szigorúan titkos elhárítótiszti múltja körül politikai botrány robbant ki Magyarországon. A botrány látványosan bizonyítja annak a politikának a teljes kudarcát, amelyet a rendszerváltó elit az elmúlt tizenkét esztendőben a pártállami titkosszolgálatok titkos anyagainak kezelése során követett. A kirobbant válság ugyanakkor esélyt ad arra, hogy a kudarcot vallott politikát új megközelítés váltsa fel, és Kelet-Európa más országaihoz hasonlóan egyszer és mindenkorra rendezzük ezt a kérdést.

A héten megalakult Medgyessy-kormány már okozott meglepetést. A választási kampányban – különösen a két forduló között – dinamikusnak igazán nem nevezhető MSZP a rendszerváltozást követő leggyorsabb kormányalakítást produkálta. A frissen megalakult kormány rövid idő alatt annyi személycserét hajtott végre, amennyit a hatékonyságára oly büszke elődje egy hónap alatt.

"A Fidesz vagy fél valamitől, vagy készül valamire"– nyilatkozták ellenzéki képviselők, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány a választások lebonyolításán őrködő csúcsszervezetbe, az Országos Választási Bizottságba (OVB) a kormánypártok javára elfogult szakértőket delegált. Miután az Országgyűlés december 18-án a MIÉP és a kormánypártok szavazataival megválasztotta az OVB tagjait, az MSZP frakcióvezetője, Nagy Sándor megfontolandónak tartotta, hogy nemzetközi megfigyelőket hívjanak a tavaszi választásokra.

Az utóbbi hónapokban különösen szembetűnővé vált, hogy a politika nyelvezetében egyre inkább teret nyertek a büntetőjogi kategóriák. Szinte alig van a politika szereplői között olyan személy, akit még nem vádoltak meg valamilyen bűncselekmény elkövetésével. Szinte bárki bármikor címlapra kerülhet valamilyen kriminális magatartás vádjával. Vesztegetés, sikkasztás, adócsalás, befolyással üzérkedés, számviteli fegyelem megsértése, hűtlen kezelés – gyakrabban használt kifejezések a politikai nyilatkozatokban, mint a közterhek igazságos elosztása, adócsökkentés, egészségügyi reform vagy az oktatás korszerűsítése. A rendőrség, az ügyészség és a bíróság is a politikai ütközetek részesévé válik azáltal, hogy a politikai összecsapások szereplői ezen hatóságokat is bevonják egymással leszámoló akcióikba. 

A héten az Országgyűlés elfogadta az őszi ülésszak legfontosabbnak tartott törvényét, a zárszámadást. A kormány – korábban bizonytalannak látszó többsége ellenére – 207 igen, 160 nem és 3 tartózkodás mellett meggyőző többséget tudott a javaslat mögé felsorakoztatni. A kormánypártok támogatása mellett igennel szavazott a MIÉP, nyolc független képviselő, továbbá három szocialista képviselő is. (Két szocialista képviselő véletlenül, Szűrös Mátyás szándékosan támogatta a kormány előterjesztését.) 

A New York és Washington elleni szeptember 11-i terrortámadást a világ számos vezetője a szabadság elleni támadásnak nevezte. Több mint két hét telt el a borzalmas események óta, az okozott károkat azonban még alig sikerült felmérni. A halálos áldozatok száma közelít a hétezerhez, a gazdaságnak okozott károk több ezermilliárd dollárban mérhetők (csak a tőzsdén egy hét alatt a részvényesek ezerötszáz milliárd dollár veszteséget szenvedtek). Alighanem hasonló lépték? károk érték az emberi szabadság ügyét is. A terrortámadás után a kormányok széleskör? intézkedéseket vezettek be a szabadságjogok korlátozására. Fennáll a veszély, hogy a terror szörny? betegségét gyógyító kúra több kárt okoz majd, mint maga a betegség. Ez a veszély az alig tízesztendős demokratikus hagyománnyal rendelkező kelet-európai államokban még fenyegetőbb.