Medgyessy Péter a parlamentben. Nem csak a kommunikációban hibázott Fotó: Vörös Szilárd
A kutatási adatokat elemezve a kormányhoz közel álló egyik elemző intézet az elmúlt hónapok eseményeit úgy jellemezte, hogy a szocialisták tulajdonképpen banánhéjakon csúsztak el. Az elemző szerint lényeges politikai hibát a szocialisták nem követtek el, legfeljebb kommunikációs hibákat, melyek közül a tanulmány hármat említ. Az első a söjtöri "mágnásebéd", amikor a kormányzat egy számára előnyös kommunikációs helyzetet, a MIÉP agresszív fellépését rontotta el a fővárosból megrendelt ebéddel. A második banánhéj az elemzés szerint Juhász Ferenc honvédelmi miniszter budai ingatlanvásárlása volt, a harmadik pedig Szili Katalinnak, az Országgyűlés szocialista elnökének megjegyzése, amellyel zsákmányszerzési motívumokkal vádolta meg saját pártjának egyes irányzatait.
Az elemzés lényege, hogy ha a szocialisták jobban vigyáznának, óvatosabbak lennének, akkor jobb helyzetben lennének, hiszen nem a politikájukkal van a baj, csak azzal, hogy az egyébként alig észrevehető banánhéjakat nem fedezik fel időben, és nem kerülik el azokat.
A kérdés az, hogy ez így van-e, valóban csak a kommunikációval van a baj, vagy politikai hibák is történtek?
Ami az MSZP és a kormány kommunikációját illeti, tényleg lenne min javítani. Mint az emlékezetes, Horn Gyula miniszterelnöksége alatt gyakorlatilag nem volt kommunikációs stábja az MSZP-s kormánynak, a szóvivői feladatokat évekig a Miniszterelnöki Hivatalt vezető legmagasabb rangú közhivatalnok látta el. Az akkori kormány kommunikációs stratégiájának hiányát pedig Horn Gyula rögtönzései pótolták.
Ezzel szemben a Medgyessy-kormány nagy és jól fizetett kommunikációs csapatot hozott létre, mint látjuk, nem túl nagy sikerrel. A kommunikációs csapat sikerének alapvető feltételei hiányoznak. (Most tegyük félre azt a kérdést, hogy sikerült-e egyáltalán alkalmas embereket megbízni ezzel a feladattal.) Az egyik feltétele a kommunikációs sikernek, hogy a nyilvánosság előtt megjelenő politikus hajlandó és képes legyen együttműködni saját csapatával. A miniszterelnök esetében sokszor úgy tűnik, ezt meg tudja tenni. Néha olyankor is követi a kommunikációs tanácsokat, amikor nem kellene: például az augusztusi Örömkoncert alkalmával biztosan nem kellett volna felolvasnia azt a hosszú és rossz beszédet, amit a kezébe adtak. Más esetekben viszont úgy tűnik, a miniszterelnök magához ragadja a kezdeményezést: ez történt a napokban a kormányfő – azóta megcáfolt – kubai pihenése kapcsán.
Mint emlékezetes, az előző évben a miniszterelnök úgy döntött, hogy Kubában tölti téli szabadságát. Az üdülés politikai botránnyá dagadt, mivel sokan úgy érezték, nem szerencsés, ha a kommunista múlthoz oly sok szállal kötődő politikai tömörülés vezetője a világ utolsó kommunista diktatúrájában tölti szabadságát. A kampánystáb úgy értékelte a helyzetet, elég, ha taktikusan azt a hibát ismerik el, hogy a miniszterelnök elmulasztotta a közvéleményt tájékoztatni arról, hogy hol tölti szabadságát, ezzel elterelve a vitát a lényegről. A kormányszóvivő bejelentette, hogy ezen túl a miniszterelnök minden kétnaposnál hosszabb magánprogramjáról tájékoztatják a közvéleményt. Erre ugyan a miniszterelnököt senki nem kérte, de ha megteszi, jól teszi, hiszen mégis az ország első polgára, és mint ismert közszereplő, bizonyos értelemben kénytelen a nyilvánosság előtt élni.
Az eseményekben akkor következett be fordulat, amikor december közepén megjelent egy hír, hogy a miniszterelnök ismét Kubában tölti szabadságát. Ahelyett azonban, hogy a hírt a Miniszterelnöki Hivatal egyszerűen egy közleményben cáfolta volna, maga a miniszterelnök adott ki egy ingerült hangú közleményt, amit a kormányhoz közel álló napilap címoldalon közölt. A kormányfő ebben magánéletének sérthetetlenségére hivatkozva bejelenti, hogy ezentúl nem fogja közölni magánprogramjait a nyilvánossággal. Ezzel a fellépéssel a miniszterelnök aligha állította meg a népszerűség csökkenését. A közvélemény ugyanis semmiképpen nem akar betolakodni a miniszterelnök magánéletébe, így valószínűleg kevesen emlékeznek arra, hogy nyáron hol is töltötte a szabadságát Medgyessy Péter. Kuba azonban már politikai kérdés, és minden közszereplőnek tisztában kell lennie azzal, hogy döntései közügyek. A politikus, aki megelégeli a nyilvánosságot, könnyen segíthet ezen a helyzeten, ha lemond és visszavonul a közéletből.
A kormány és az MSZP népszerűségvesztése mögött azonban sokkal súlyosabb problémák húzódnak meg, mint egyszer? kommunikációs hibák. A problémák gyökere nem kommunikációs, hanem politikai. 1995-ban Horn Gyula felismerte, hogy a magyar gazdaság válságos helyzetéből egyetlen kiút van, ha határozottan csökkentik a költségvetési kiadásokat, ezen keresztül a költségvetési hiányt. A Bokros-csomagként elhíresült gazdasági program a költségvetés kiadásainak csökkentésével, valamint a hiány mérséklésével megteremtette a gazdasági növekedés alapjait. Ennek a kétségtelenül népszerűtlen gazdaságpolitikai döntésnek a gyümölcseit azután – a szocialisták pechjére – a Fidesz-kormány tudta learatni. A már 1997-ben megindult növekedés hullámhegyét kihasználva a kormányzati ciklus első felében még úgy-ahogy takarékoskodó Orbán-kormány látványos költekezési akciókba kezdett. Ennek a politikának vannak hívei, és megfontolandó érvek is szólnak mellette, de egy instabil gazdaságban nagyon súlyos következményei lehetnek. Ezt látjuk napjainkban.
Kétségtelenül kedvez az építőiparnak a kedvezményes lakáshitelek rendszere. Növeli ezen ágazat produktivitását, munkahelyeket teremt, fejleszti az ország infrastruktúráját és segít a lakásproblémák megoldásában. Ezekre a programokra is igaz a régi mondás, hogy "ingyen ebéd pedig nincs, csak legfeljebb nem az fizeti ki, aki megeszi". A piaci kamat és a kedvezményes kamat közötti különbözetet valakinek fizetnie kell, ez a "valaki" többnyire az adófizetők közössége.
A Fidesz a gazdasági növekedés időszakában, amikor a nemzetközi gazdaság is növekedési pályán mozgott, elhitette a választókkal, hogy a kormány jótéteményeinek csak a kormány jó szándéka vagy akarata szabhat határt. Meg kell jegyezni, hogy ennek a populista hangulatnak a megteremtésében nagy szerepe volt az 1998-ban ellenzékbe került szocialistáknak is. Az MSZP hosszú évekig támadta sikeresen a Fideszt azzal, hogy "meglopta a nyugdíjasokat", amikor nem fizette ki azt a méret? nyugdíjemelést, amelyet még az MSZP kormányzása idején megszavaztak.
A népszerűség csökkenésével szembesülő Fidesz-vezetés a számára fontos választói rétegeknek az adófizetők pénzéből történő bőkez? támogatását határozta el. A jómódú középosztály szavazói közül sokan akár havi több tízezer forintos támogatást is kaptak ettől a kormánytól. A köztisztviselők minden korábbinál nagyobb mérték? fizetésemelkedést tapasztalhattak.
Az MSZP sem akart az osztogatási versenyben alulmaradni, ennek köszönhetően született meg a pedagógusok és az egészségügyi dolgozók fizetésének ötvenszázalékos emeléséről szóló ígéret. Ráadásul az ígéret teljesítéséhez semmilyen reformprogramot nem rendeltek, ezért az adófizetők pénzét, hosszú távú kötelezettségvállalással, rosszul működő, alacsony hatékonyságú rendszerekbe öntötték bele. Az ígéretek természetesen valódi szükségletekre reagáltak, ugyanakkor teljesítésük erősítette azt az illúziót, hogy a kormányzat korlátlanul tud pénzt költeni.
A választásokat követően a kormánypártok nem tették világossá a szavazók előtt, hogy különösen az időközben megromlott nemzetközi gazdasági folyamatok közepette, csak akkor van esély fenntartható gazdasági növekedésre, ha határozott gazdasági programmal csökkentik az állam kiadásait. Az állam költségvetése ugyanis, tetszik vagy nem, ugyanúgy működik, mint egy családi költségvetés. Ha a kiadások tartósan, jelentősen meghaladják a bevételeket, akkor a család eladósodik, és ez végső esetben csődhöz is vezethet, ami egy család esetében a vagyon elvesztését jelentheti, egy állam esetében pedig a Dél-Amerikában az elmúlt években többször látott gazdasági csődöt.
Amikor egy gazdaság ilyen válsághelyzetbe kerül, bátor politikusokra van szükség. Ilyenből láthatóan nagy hiány van. A bátor politikusok rövidtávon nem feltétlenül népszerűek. Nagy-Britanniában Margaret Thatcher volt az elmúlt évtizedek legbátrabb politikusa. Kormányzásának bizonyos időszakában vitathatatlanul rendkívül népszerűtlen volt, de politikusként a népszerűségnél fontosabbnak tartotta az országa érdekeit. Ez az érdek, Nagy-Britannia hosszú távú gazdasági felemelkedése azt követelte, hogy bányákat és gyárakat zárjanak be, csökkentsék a munkanélküliek juttatásait, hogy érdekeltté tegyék őket a munkavállalásban, és megkurtítsák a diákoknak nyújtott állami juttatásokat. Ezeket a döntéseket hónapokig tartó sztrájkok, véres utcai tüntetések kísérték. Thatcher mégsem a rövid távú népszerűséget kereste, kormányzásának eredményeként országa látványos gazdasági felemelkedést élt át, és sokkal jobb helyzetben tudta átadni az országot utódjának, mint ahogyan átvette.
A 2002-es magyarországi választásokat követően jól látható volt, hogy a költségvetés számára az Orbán-kormány által vállalt kötelezettségek nagy részének teljesítése is jelentős nehézségekkel jár. Ehhez adódtak az MSZP választási ígéreteinek teljesítéséből adódó terhek, amely kiadások együttes hatása többé-kevésbé pontosan meghatározható volt. A kormány azonban ahelyett, hogy szembesítette volna a lakosságot a kialakult helyzettel, tovább folytatta ígérgetési akcióit, az óvodásoknak adandó ingyen ebédtől a különféle – sokszor a jómódúakat is bőkezűen támogató – osztogató akciókig.
Az MSZP stratégái nem vettek tudomást arról a körülményről sem, hogy akiket a béremelések hoztak a támogatók táborába, azokat az áremelések el is viszik. Ennek lehetünk most tanúi. Így aztán valószínűleg igazuk van azoknak, akik szerint a szocialisták nem a földön észrevétlenül lapuló banánhéjakon csúsztak el, hanem az útjukban álló, jól látható banánfát felejtették el kikerülni. Olyan kudarcnak váltak részesévé, amelyet el lehetett volna kerülni, ha hajlandók jobban hinni a tényeknek, mint saját propagandájuknak. Lehet, hogy egy időben meghirdetett világos politikai – és mindenekelőtt gazdasági – fordulat népszerűtlenséget eredményezett volna, de legalább a gazdaság szereplőinek bizalma megmaradt volna. A legjobb reformok is áldozatokkal járnak, érdekeket sértenek, így konfliktusokkal járnak, de az ország hosszú távú érdekei elkerülhetetlenné teszik ezeket a konfliktusokat. A lényeges reformokat egy párt a kormányzása elején tudja végrehajtani, amikor még nagy a támogatottsága és így bizalmi tőkéje is. Az a politikai erő, amely a választásokat követően nem a szükséges reformokra koncentrál, hanem népszerűségnövelő lépéseket tesz, később nagy bajba kerülhet.
Az elmúlt hónapok eseményei azt mutatják, hogy a népszerűséget a konkrét reformok nélkül is el lehet veszíteni, ráadásul még az sem tudható, hogy ez a veszteség milyen nyereséget okoz az országnak.
A szocialisták nehéz helyzetben vannak: fél év múlva, a választási ciklus közepén tartják az európai parlamenti választásokat, amelyeknek a Fidesz minden bizonnyal nagy belpolitikai jelentőséget tulajdonít majd, arra építve kampányát, hogy amennyiben az MSZP veszít ezen a választáson, akkor elveszíti legitimitását a kormányzásra. Ezt a helyzetet sodródva, kapkodva nem tudják a szocialisták kikerülni.
A választók bizalmát hosszú távon csak őszinte beszéddel, a realitásokkal való szembenézéssel és világos programokkal lehet megnyerni.
Az ország jólétéhez és felemelkedéséhez nélkülözhetetlen, hogy a költségvetés bevételeit megteremtő adófizetők és a gazdaság szereplői értsék, mi miért történik, ez pedig nem elsősorban kommunikációs kérdés, hanem politikai program kérdése.
2003. 12. 19. (VII/51)
