A rendszerváltást megelőzően valamennyi kelet-európai országban erős és az élet minden területét átszövő titkosszolgálati rendszerek működtek. A keletnémet Stasi, a román Securitate, a magyar III-as Főcsoportfőnökség és társaik a szovjet KGB mintájára szerveződtek, feladatuk a totális elhárítás volt. A totális elhárítás azt jelentette, hogy a szervezet egésze, kiegészülve a többi erőszakszervezettel és az államigazgatási apparátussal, azzal a feladattal volt megbízva, hogy minden eszközzel védje meg a párt uralmát, a szocialista rendszert, beleértve a Varsói Szerződés és a KGST érdekeit is. Ennek a feladatnak az érdekében ezek a kelet-európai titkosszolgálatok korlátlan felhatalmazással rendelkeztek. Joguk volt telefonokat lehallgatni, lakásokban lehallgató berendezéseket elhelyezni, embereket megfigyelni, leveleket elolvasni, ügynököket alkalmazni, és még hosszan sorolhatjuk az eszközöket.
A pártállami titkosszolgálatok nemcsak adatokat gyűjtöttek, hanem maguk is aktívan befolyásolták az eseményeket. Szakszóval "játszmákat", befolyásolási akciókat hajtottak végre, amelyek során válásokat provokáltak ki családokban, embereket fosztottak meg munkahelyüktől, megélhetésüktől, egzisztenciájuktól, sőt voltak esetek, amikor életüktől is. Ezek az akciók mind a legnagyobb titokban zajlottak, mint ahogyan az is a legszigorúbban őrzött titkok közé tartozott, hogy kik voltak ezeknek a szervezeteknek a munkatársai vagy segítői.
A rendszerváltás az egykori szovjet blokk valamennyi országában megrázkódtatást jelentett a titkosszolgálatok számára. A legnagyobbat talán a volt NDK titkosszolgálata, a Stasi számára.
A Stasi volt az egyetlen titkosszolgálat, amely gyakorlatilag jogutód nélkül megszűnt, hiszen feladatainak azt a részét, amelyet a jogállamban is el kell látni, átvették az egykori NSZK titkosszolgálatai. Németországban a Stasi iratait az úgynevezett Gauck-hivatalnál helyezték el, ahol bárki hozzáférhet a rá vonatkozó iratokhoz.
Az iratok ilyen módon való megismerése vitathatatlanul társadalmi katarzist okozott. A keletnémetek ekkor szembesültek azzal, hogy milyen mélyen beépült életükbe a Stasi tevékenysége. Férjek szembesültek azzal, hogy feleségük a Stasi besúgója volt; rokonok, iskolatársak, barátok voltak kénytelenek újraértékelni kapcsolataikat. Tekintélyes értelmiségiekről, írókról, tudósokról, egyházi vezetőkről, ünnepelt sportolókról derült ki, hogy a Stasi alkalmazottai voltak. Ugyanakkor a német társadalom viszonylag hamar kiheverte a megrázkódtatást, és képes volt szembesülni múltjával.
A többi kelet-európai országban nem volt ennyire egyértelm? a helyzet. Gyakorlatilag mindenhol politikai botrányok sorozata robbant ki, a politikai küzdelmekben rendszeresen felbukkant a pártállami titkosszolgálatokkal való együttműködés vádja. 1996-ban Josef Oleksy lengyel miniszterelnök lemondásra kényszerült egy ilyen ügy nyomán, de a cseh, a szlovák, a román és a bolgár politikai életben is botrányok követték egymást. Csehországban és Szlovákiában úgy oldották meg a helyzetet, hogy nyilvánosságra hozták az ügynökök névsorát. Romániában és Bulgáriában a német mintát követve kutathatóvá tették az egykori titkosszolgálatok iratait.
Magyarországon a titkosszolgálatok ügye különösen szimbolikus eleme volt a rendszerváltásnak. A rendszerváltó folyamat során, 1990 elején kirobbant a Duna-gate ügy. Kiderült, hogy míg a pártelit a békés átmenetről tárgyal az ellenzékkel, addig a pártállami titkosszolgálatok továbbra is adatokat gyűjtenek az ellenzéki vezetőkről, lehallgatják megbeszéléseiket, és ügynököket építenek be az újonnan megalakuló pártokba.
A botrányba belebukott az akkori belügyminiszter és a belső elhárítással
foglalkozó III/III-as csoportfőnökség.
A téma legavatottabb magyar kutatója, Kenedi János K. belügyi iratfelmérő jelentése a kastélyból cím? kitűnő könyvében találóan írja le a helyzetet, amikor leszögezi: "Áltatja önmagát, aki a rendszerváltás véletlenjét történelmi szükségszerűségnek tekinti
(Magyarul azt az esetlegességet, hogy a III/III-as ügyosztály tevékenysége az úgynevezett Duna gate-botrány következtében nyilvánosságra került, utólag úgy állítja be, mintha a III. Főcsoportfőnökség többi osztálya már mind menetkész lett volna a jogállami átkelésre, csak a kis III/III-as maradt le
)"
A III. Főcsoportfőnökség öt csoportfőnökségből állt.
A III/I. volt a hírszerzés, a III/II. a kémelhárítás, a III/III. a belső elhárítás, a III/IV. a katonai elhárítás és a III/V. az operatív technikai csoportfőnökség. Az azóta elvégzett kutatások egyértelműen bizonyították, hogy nemcsak a belbiztonsággal foglalkozó III/III-as, hanem valamennyi, a III. Főcsoportfőnökséghez tartozó részleg végzett politikai jelleg? tevékenységet. Jellemző, hogy például az 1989. június 16-án megrendezett Nagy Imre-temetés kapcsán a III/I-es a III/II-es és a III/III-as csoportfőnökség állománya is fontos feladatokat kapott. A III/I. feladata volt többek között, hogy "aktivizálja a külföldön tevékenykedő erőiket a nyugati magyarság eseménnyel kapcsolatos terveinek felmérésére". A III/II.-é: "Legális és illegális csatornákon keresztül információt szereznek a várható demonstráción részt vevő ellenzéki erők terveiről." Vagy: "A Kanaszta fedőnev? játszmában foglalkoztatott »Sünkaktusz« fedőnev? kapcsolat útján
alapvető céljaink elérését segítő információt küldenek ki a CIA központjának" (Az idézett dokumentumok megjelentek Kenedi János: Kis állambiztonsági olvasókönyv cím? könyvében).
A Dunagate-botrány nyomán az akkori Belügyminisztériumban megkezdték az iratok tömeges megsemmisítését. Ezt jegyzőkönyvek nélkül végezték, így napjainkban senki nem tudhatja, hogy milyen iratokat semmisítettek meg, vagy esetleg az iratokhoz hozzáférő munkatársak egyszerűen magukkal vitték őket. A jelenlegi ismeretek szerint a miniszterelnök szigorúan titkos állományú tiszti kinevezéséről szóló irat is valamikor az elmúlt tizenkét-tizenhárom évben kerülhetett ki az irattárakból.
Az 1990-es választást követően Németh Miklós leköszönt kormányfő átadott egy listát az új kormánynak arról, hogy az újonnan megválasztott parlament mely tagjai voltak III/III-as ügynökök. Ezen túl olyan hírek terjedtek el, hogy az irattárak feletti ellenőrzést akkor megszerző MDF is a saját céljaira kíván válogatni a megmaradt iratokból, egyeseket meg kíván semmisíteni, másokat pedig fel kíván használni politikai ellenfeleivel szemben. Ennek a lehetőségnek az elkerülésére fogalmaztuk meg Demszky Gáborral azt a törvényjavaslatot, amely a kérdés törvényi rendezését célozta. Az akkori javaslat még az 1990-es önkormányzati választások előtt törvényi szinten akarta rendezni a kérdést, oly módon, hogy egyszer és mindenkorra kizárjuk az iratokkal való zsarolás lehetőségét. A zsarolhatóság kiküszöbölésére azoknak a személyeknek az átvilágítását javasoltuk, akik pozíciójuk elfoglalása előtt eskütételre voltak kötelezettek. Ebbe a körbe a politikusokon kívül (képviselők, polgármesterek, önkormányzati képviselők) a közjogi méltóságok, nagykövetek egyházi vezetők tartoztak volna. A kör megválasztásánál el akartuk kerülni azt a huzavonát, amely azóta is zajlik, nevezetesen hogy az aktuális kormánytöbbség éppen aktuális politikai ellenfeleit akarja átvilágítani. Így kerültek bele a törvénybe a karhatalmisták 1994-ben vagy a Fidesz-kormány idején a bírók, az ügyészek és az újságírók.
Külön abszurditása a kérdés sorsának, hogy miközben folyamatosan szélesedett az évek során az átvilágítandók köre, így a viszonylag kis olvasottságú internetlapok szerkesztői is belekerültek, minden körben kimaradtak az egyházi vezetők, holott a történelmi egyházak azt hirdették magukról, hogy ők a morális megújulás zálogai.
Az elmúlt tizenkét évben újra és újra felbukkant a pártállami titkosszolgálatok problémája. Az MDF 1990-től folyamatosan szabotálta a törvény megalkotását, így végül csak úgy születhetett az első jobboldali kormány idején átvilágítási törvény, hogy az az MDF többség? parlamentre már nem vonatkozott. A kérdés előkerült 1996-ban, majd a Fidesz kormányzása alatt két ízben is. Minden törvényi megoldás csak a III/III-as ügyosztállyal foglalkozott, és végül is egy hosszadalmas, költséges, és semmire nem vezető átvilágítási folyamatba fullasztotta az ügyet, miközben politikai célból lépten nyomon felbukkantak zsarolásra alkalmas dokumentumok. Emlékezhetünk arra, hogy Antall József Torgyán Józseffel, majd Csurka Istvánnal szemben is elővette a III/III-as kártyát. 1998-ban Orbán Viktor állítólagos III/IV-es beszervezési kartonja bukkant fel, majd Demszky Gábort hozta hírbe az egyik szélsőjobboldali lap, most pedig a Medgyessy-iratok napvilágra kerülése borzolja a kedélyeket. Láthatóvá vált, hogy a rendszerváltó elit sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja ezt az ügyet.
A mostani botránnyal látványosan megbukott az az elképzelés, hogy a kínos múlt elhallgatása majd megoldja a problémákat. Tévedtek, akik úgy gondolták, ha nem beszélünk róla, akkor mindenki el fogja felejteni ezeket az ügyeket. Esterházy Péter nemrég megjelent könyve, amelyben apja III/III-as tevékenységét tárja fel, mutatja, hogy a politikai játszmákon kívül is van igény a múlttal való őszinte szembesülésre.
Az SZDSZ az első törvényjavaslat kudarca után következetesen azt képviselte, hogy a teljes III. Főcsoportfőnökség iratait kutathatóvá kell tenni. Ez azt jelenti, hogy a titkosszolgálatoknál 1990 előtt keletkezett valamennyi, ma már nem élő dokumentumot levéltárba kell helyezni, és az érintettek számára hozzáférhetővé kell tenni. Ez a megoldás biztosította volna az érintettek információs önrendelkezési jogát, vagyis a múltunk, személyes történelmünk megismerésének jogát. Meggyőződésem szerint mindenki számára lehetővé kell tenni, hogy megismerje azt, hogy a pártállami titkosszolgálatok milyen adatokat halmoztak fel róla. Mindenkinek joga van megtudni, hogy a titkosszolgála-tok beavatkoztak-e tudtán kívül magánéletébe, vagy sem. Volt-e szerepe a titkosszolgálatoknak személyes sorsa alakulásában? Ez a megoldás nem önti rá a társadalomra a múlt szemetjét, hanem csak azoknak nyújt lehetőséget, akik ezeket a tényeket meg akarják ismerni.
Ez a megoldás részben morális elégtételt is adhat, de védelmet is abban a tekintetben, hogy megakadályozza újabb és újabb vádak felbukkanását.
Vannak, akik azt vetik fel, hogy miért pont a titkosszolgálatokkal kell foglalkozni, hiszen nem ők voltak a fő bűnösök, a párttitkárok vagy a párttagok vagy a munkásőrök miért ússzák meg, kérdezik ezen álláspont képviselői. Most tegyük félre azt, hogy a tények ismerete nélkül arról, hogy ki mennyire volt felelős, nehéz nyilatkozni. Van azonban egy nagyon lényeges kérdés; azt, hogy ki volt párttitkár vagy munkásőr, lehet tudni, ezek nyilvános adatok, azt, hogy ki volt ügynök vagy SZT-tiszt, nem lehet tudni, mert titokban tartják ezeket a tényeket, ami egy jogállamban működő titkosszolgálat esetén helyes is, de a pártállami titkosszolgálatról minden eddig megismert adat azt mutatja, hogy nem felelt meg a jogállami titkosszolgálat követelményeinek.
Amennyiben az egykori adatok kutathatósága megteremtődik, egyes személyek titkosszolgálati múltja csak azok számára válik nyilvánvalóvá, akiket tevékenysége érintett, és akikkel ezt az ügyet már régen tisztázni kellett volna. Nyilván más a helyzet a közszereplőkkel. A közszereplők a nyilvánosság nagyobb kontrollját kénytelenek elviselni, cserébe azért, hogy az átlagembereknél nagyobb befolyásuk van az őket körülvevő események alakítására. A közszereplőket tisztelet, megbecsülés és figyelem veszi körül, lehetőségük van a sajtón és a médián keresztül százezrek és milliók előtt véleményt nyilvánítani. Ők azok, akiket a híradókban megkérdeznek, hogy egy adott kérdésről mit kell gondolni. A közszereplőknek minden lehetősége megvan arra, hogy a közvéleményt alakítsák. Ezen kiváltságukért cserébe jelenüket és múltjukat átláthatóbbá kell tenni, mint a többi honfitársukét. A múlt átláthatóságához pedig minden olyan kérdés hozzátartozik, amely politikai jelentősséggel bírhat. Ezért kívánatos, hogy minden közszereplőről kiderülhessen, ha a pártállami titkosszolgálat alkalmazásában állt. Legyen lehetősége a közvéleménynek arra, hogy tudja, kik alakítják a közvéleményt, kik a miniszterek, politikusok, médiaszemélyiségek vagy egyházi vezetők. Ha ezt a lépést 1990-ben megtettük volna, ma nem lenne téma a miniszterelnök múltja, ha ma nem tesszük meg, még évekig számíthatunk rá, hogy ezek az ügyek előkerülnek.
A rendszerváltás idején több ügyben felvetődött az a kérdés, mi a jobb: ha a fogorvos egyetlen mozdulattal kirántja a rossz fogat, vagy ha heteken keresztül mindennap megmozgatja egy kicsit. A pártállami titkosszolgálatok adatai kapcsán az utóbbi utat választotta a rendszerváltó elit. Ideje váltani, és megszabadulni a tizenkét éve húzódó, vissza-visszatérő fájdalomtól.
2002. 06. 21. (VI/25)
