Nem kell mindenkinek börtönben várnia az ítéletet. Rokonok is összeadhatják az óvadékot Fotó: Somorjai L.
Az új törvény elleni hangulatkeltés csak folytatása annak a küzdelemnek, amely a rendszerváltás kezdete óta zajlik a demokratikus jogállam hívei, valamint a rendőrség és az igazságszolgáltatás azon erői között, amelyek ügyes érdekérvényesítési technikákkal minél többet meg akartak őrizni a rendszerváltás előtti kiváltságaikból.
Az a törvény, amelyet a július elsején hatályba lépő új jogszabály felváltott, harminc éve, 1973 óta szabályozta a büntetőeljárásokat. A felváltására hivatott törvényt még 1998-ban fogadta el a parlament azzal, hogy az alkalmazásra megfelelő felkészülést biztosítva 2000. január elsején lépjen hatályba. A változások ellenfeleinek sikerült meggyőznie a Fidesz-kormányt, hogy ne léptesse hatályba a jogállami követelményeknek az előzőnél jobban megfelelő törvényt, abból csak a hatóságok számára kedvező elemeket építse be a régi, még a szocializmus idején megalkotott jogszabályba.
A rendszerváltás után, a szocializmus korszakának igazságügyi apparátusa komoly válságba került. Az új rendszer képviselői a bíróságok felé még tápláltak némi bizalmat, de a rendőrséggel és az ügyészséggel szemben nagyon nagy gyanakvással viseltettek. A demokratikus politikai elit ugyanakkor elmulasztotta azt a történelmi pillanatot, amikor még korszer? jogállami szervezetté alakíthatta volna ezeket az intézményeket. A rendőrségi törvény csak 1994-ben született meg, az új Büntetőeljárási törvény pedig csak 1998-ban, és csak most lépett hatályba.
Mire azonban a törvények megszülettek, a rendőrség és az ügyészség sok szempontból sikeresen gyűrte maga alá a politikát. Emlékezetes, hogy a rendszerváltás utáni években pillanatok alatt megsokszorozódott az évente elkövetett bűncselekmények száma. Ennek persze voltak valós okai, a szabadság terjedése, az állami kontroll visszaszorulása szükségképpen vezetett a törvénysértések szaporodásához, de a számok mögött nem csak valós folyamatok húzódtak meg. Az igazságszolgáltatási szervek a statisztikák kezelése során a politikusokat igencsak megijesztő manővereket hajtottak végre. Jellemző például, hogy az egyik évben úgy nőtt meg "drámaian" a bűnözés, hogy a rendőrség leleplezett egy társaságot, amely létrehozott egy céget arra, hogy illegálisan parkolási díjat szedjen. A cég alkalmazottai abban a hiszemben dolgoztak, hogy egy legális cég alkalmazottai, így többé-kevésbé pontosan dokumentálták tevékenységüket. Így derült ki, hogy több mint negyvenezer autóstól szedtek be parkolási díjat, fejenként százegynéhány forintot. Ez a bűncselekmény a statisztikában negyvenezer bűncselekményként jelent meg, nem kis riadalmat okozva.
Rövid idő alatt világossá vált, hogy a bűnözéstől való félelem okán az igazságszolgáltatásnak kormányokat buktató hatalma van, így a kormányok mindent megtettek, hogy kiegyezzenek az igazságszolgáltatás szereplőivel.
Ez a kiegyezés a mai napig is tart. Ezért van az, hogy a héten szabadlábra kerülő személyek kapcsán a belügyminiszter nem rendelt el vizsgálatot. Nem kezdték vizsgálni, hogy hogyan húzódhatott el ennyire az eljárás, illetve miért nem tudták az igazságszolgáltatási szervek időben befejezni az eljárást. Holott közel öt éve lehetett tudni, hogy hatályba fog lépni egy ilyen rendelkezés, azt pedig, hogy ez július elsején bekövetkezik, már tavaly december óta biztosan tudni lehetett, így az új szabályok bevezetése semmiképpen nem érhette váratlanul az illetékeseket.
Az új törvény a rendszerváltás óta elfogadott legnagyobb terjedelm? jogszabály, több, mint hatszáz paragrafusból áll. Sok hibája ellenére összességében egy progresszív jogszabály született, amely számos ponton a korábbiaknál nagyobb tisztelettel viseltetik az emberi jogok iránt.
Mik a leglényegesebb új elemei a törvénynek? A legnagyobb feltűnést a szigorú eljárási határidők bevezetése keltette. A korábbi törvény szerint ugyan volt határideje a nyomozásnak, de ezeket a határidőket az elévülési időn belül korlátlanul meg lehetett hosszabbítani. Az új szabály szerint a gyanúsítás közlésétől számított két éven belül be kell fejezni a nyomozást. Ennyi időn belül vagy vádat kell emelni, vagy meg kell szüntetni a nyomozást.
Hasonlóan szigorú határidőt szab a törvény az előzetes letartóztatással szemben, amikor előírja, hogy az első fokú ítélet meghozatala előtt három évnél hosszabb ideig nem lehet valakit letartóztatásban tartani. A korábbi törvény szerint ítélet nélkül évekig lehetett valaki letartóztatásban. Sok esetben előfordult, hogy az előzetes letartóztatás hosszabb ideig tartott, mint amit a bíróság egyébként büntetésként kiszabott volna. A bírói gyakorlat úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy ha valaki az ítélet előtt már le volt tartóztatva a bíró legalább akkora büntetést kiszabott, amenynyit már börtönben töltött, így legfeljebb "kitöltve szabadult" az elítélt.
Az új eljárási szabályok a hatóságokat gyorsabb eljárásra ösztönzik, megakadályozva azt, hogy irreálisan hosszú ideig álljon valaki eljárás hatálya alatt, illetve, hogy úgy töltsön éveket valaki börtönben, hogy azt sem lehet tudni, hogy egyáltalán elkövette-e azt, amivel vádolják.
Nagy vitát váltott ki az óvadék intézményének bevezetése is. Az amerikai krimikből jól ismert óvadék intézménye mindeddig ismeretlen volt Magyarországon. Az óvadék ellenében azokat lehet szabadlábra helyezni, akiknél a bűncselekményre, illetve személyi körülményeikre tekintettel arra lehet számítani, hogy jelenléte az eljárás során így is biztosítható. Az óvadék tehát az előzetes letartóztatás alternatívája.
Magyarországon messze az európai átlagot meghaladó gyakorisággal rendelik el az előzetes letartóztatásokat. A letartóztatásra az ügyész tesz indítványt, és a bíró (az új törvényben a nyomozási bíró) dönt róla. A probléma az, hogy ha a bíró valakit szabadlábra helyez, és az illető utána bűncselekményt követ el, akkor az ügy körüli botrány kellemetlen a bíró számára, sőt a korrupció gyanújának árnyékát vetíti rá. Ezzel szemben, ha esetleg olyan embert is letartóztat, akinek letartóztatása nem feltétlenül indokolt, akkor ilyen kockázattal nem kell számolnia. Így aztán érthető, hogy az esetek több mint 98 százalékában, amikor az ügyész indítványozza, akkor a bíró elrendeli a letartóztatást, sőt van olyan megye, ahol száz százalékban megtörténik a letartóztatás.
A bíró helyzetét a kockázat különböző mértékén túl az is nehezíti, hogy hosszú ideig a letartóztatásnak semmilyen alternatívája nem volt. 1998 után a lakhelyelhagyási tilalom és a házi őrizet intézményének bevezetésével már reálisabb döntési alternatíva jelent meg a bíró előtt. Ezek a lehetőségek bővülnek az óvadékkal. Óvadékot csak akkor lehet alkalmazni, ha a jövőre nézve tartani kell attól, hogy a gyanúsított meg fog szökni; viszont ha már korábban megszökött vagy elrejtőzött, továbbá, ha az eljárást meg akarja hiúsítani, vagy újabb bűncselekmény elkövetése fenyeget, akkor nem lehet az óvadékot kiszabni.
A szabályok szerint a bírótól függ, hogy mekkora öszszeget állapít meg, ráadásul az óvadék megállapításával egyidejűleg házi őrizetet, illetve lakhelyelhagyási tilalmat is lehet alkalmazni. A bíró felelősége, hogy olyan összeget állapítson meg, amelynek esetleges elvesztése kellő ösztönző a terhelt számára, hogy megjelenjen az eljárási cselekményeknél. A terhelt ugyanis az óvadékot visszakapja, ha az eljárási cselekményeken megjelenik, még akkor is, ha a bíróság a bűnösségét megállapítja. Az óvadékként letétbe helyezett pénz csupán biztosíték arra, hogy a terhelt megjelenik az eljárás során.
A letartóztatást a rendőrség gyakorlatilag egyfajta szelíd tortúraként alkalmazhatja, annak érdekében, hogy a gyanúsítottakat beismerésre, illetve a hatósággal való együttműködésre ösztönözzön. Arról nem is beszélve, hogy minden szempontból kényelmesebb a nyomozók munkája, ha a gyanúsított a fogdában ül. Ezért érthető, hogy a rendőrség nem nagyon lelkes az új intézményért. Az ijedelem a rendőrség oldalán azonban alighanem eltúlzott, hiszen azok a megfontolások, amik a nagyarányú előzetes letartóztatásokat eredményezték, változatlanul élnek, a bíró valószínűleg nem fog megkockáztatni egy botrányt, inkább élni fog a jövőben is a letartóztatás eszközével.
Új intézménye a törvénynek a nyomozási bíró is, aki a korábbiaknál szélesebb körben fogja ellenőrizni az alkotmányos jogok korlátozását a nyomozások során, továbbá a védett tanúk és a kiskorú tanúk kihallgatásában is közreműködhet, megkímélve ezeket a tanúkat a bírósági tárgyaláson való megjelenés kockázataitól.
Újdonságot jelent az egykor létező ítélőtáblák újbóli felállítása. A háború után megszüntetett ítélőtáblákkal az eddig háromszint? bírósági rendszer négyszintűvé vált. Ez a lépés azért jelentős, mert a bonyolultabb büntetőügyekben, ahol az elsőfokú bíróság a megyei bíróság volt eddig, a Legfelsőbb Bíróság járt el másodfokon. A Legfelsőbb Bíróság azonban olyan mértékben túlterhelt volt ügyekkel, hogy eljárása meglehetősen elhúzódott. Ezen a helyzeten változtat az a három ítélőtábla, amely július elsején elkezdte működését, hiszen ezek a bíróságok csak az ilyen fellebbezések elbírálását fogják végezni, tehermentesítve ezzel a Legfelsőbb Bíróságot, és a remények szerint felgyorsítva az eljárásokat.
Az új eljárási törvény az eddiginél jobban tiszteli az alkotmányos jogokat, némileg több garanciát nyújt a törvénytelen jogkorlátozásokkal szemben. Sikere azonban azon múlik, hogy az igazságszolgáltatási hatóságok hajlandóak lesznek-e alkalmazkodni az új kihívásokhoz, vagy munkájukban továbbra is a hetvenes évek korszellemét akarják konzerválni.
2003. 07. 04. (VII/27)
