Semjén Zsolt a pápai nunciussal. Előre kitervelték Fotó: Somorjai L.
Az egyszázalékos felajánlás mint a hitélet állami támogatásának egyik módja a kilencvenes évek közepén alakult ki. Ezen lehetőség megteremtéséig a kormány, illetve a parlament tulajdonképpen a felekezetek bemondása alapján, önkényesen döntötte el az egyházak hitéleti támogatását.
Mivel az egyházi pénzeknél mindig felmerül, hogy a különböző egyházak nagyon fontos oktatási, egészségügyi és karitatív tevékenységet végeznek, ezért megérdemlik a nekik juttatott pénzeket, világossá kell tenni, hogy ezen célokra normatív alapon jár a költségvetési pénz. Amennyiben egy egyház kórházat, szociális otthont vagy iskolát működtet, ugyanúgy részesedik a költségvetési támogatásból, mint egy állami intézmény. Azzal az eltéréssel, hogy az egyházi iskolák, főiskolák és egyetemek több pénzt kapnak hallgatónként az államtól, mint az önkormányzati intézmények.
Ezen tevékenységek állami támogatásán felül az úgynevezett történelmi egyházak jelentős összegeket kapnak egykori ingatlanaik kárpótlásaként (illetve sok esetben magát az ingatlant kapják vissza), amire a háború előtt létezett világi egyletek esetében nem került sor. Az Orbán-kormány külön kegyet gyakorolt a történelmi egyházakkal azáltal, hogy a kistelepüléseken élő lelkészek számára fizetéskiegé-szítést fogadott el. (Csak emlékeztetőül: a kistelepüléseken tevékenykedő pedagógusok, orvosok, ápolók, óvónők stb. ilyen állami többlettámogatásban nem részesülnek.) Ezekhez a pénzekhez járul még a hitoktatók fizetésének állami biztosítása, és többletként a hitélet támogatása.
Az állam és az egyházak szétválasztását támogatók – vagyis azok, akik az alkotmány rendelkezéseit komolyan kívánják venni – úgy ítélik meg, hogy hosszú távon tarthatatlan a hitélet állami támogatása. Az állam az adófizetők pénzét nem költhetné különféle vallási hitek terjesztésére. Az egyházak anyagi támogatása nem a szolgáltatásaikat igénybe nem vevő adófizetők dolga, hanem a híveké. Amennyiben a hívek elégedettek egyházuk szolgálatával, akkor saját jövedelmükből támogathatják saját egyházukat, és ha az állam az egyházak tevékenységét támogatásra méltó közhasznú tevékenységnek tartja, akkor adókedvezménnyel ösztönözheti a híveket egyházuk támogatására.
1995-ben az akkori szocialista–szabaddemokrata kormányzat ennek az ideálisnak tekintett állapotnak a bevezetéséig ideiglenes jelleggel hozta létre az úgynevezett egyszázalékos felajánlást. Ezzel a megoldással az állam lemondott a személyi jövedelemadó egy százalékáról, mivel azt nem használhatja szabadon. A polgároktól elvonja ugyan ezt az összeget, de az egy százalékról rendelkezőket nem terheli többletadó, hiszen ezt a pénzt így is, úgy is elvonják.
A történelmi egyházak egy része rögtön tiltakozott az új rendszer ellen, elsősorban arra hivatkozva, hogy a felajánlás bevezetett módja igazságtalan versenyt eredményez, hiszen eredeti változatban az adófizető döntésétől függött, hogy jövedelemadójának egy százalékát valamely bejegyzett egyháznak, vagy egy alapítványnak vagy társadalmi szervezetnek juttatja-e. Ebben a helyzetben az egyházak a Vöröskereszttel, vagy a rákos gyerekeket segítő alapítványokkal versenyeztek.
A tiltakozás hatására később változott a rendszer. Ekkor vezették be az egy plusz egy százalék felajánlását, amikor is az adó egy százalékát valamely alapítványnak vagy társadalmi szervezetnek lehet felajánlani, a másik egy százalékon a bejegyzett egyházak osztoznak. Ráadásul az egyházak esetében az állam vállalta, hogy azon adófizetők egy százalékaival kiegészíti az egyházaknak juttatandó pénzt, akik nem éltek a felajánlás jogával. Ez a kiegészítés előbb ötven százalék, később nyolcvan százalék volt. Számokkal kifejezve ez azt jelenti, hogy 2002-ben az adófizetők 2,2 milliárd forintot ajánlottak fel az egyházaknak, ezt az állam 6,7 milliárd forinttal 8,9 milliárdra egészíti ki.
A vita ennek a jelentősebb összegnek – tehát a 6,7 milliárd forintnak – az elosztási módja körül bontakozott ki. Eredetileg a kiegészítéseket a felajánlott összegek arányában osztották ki az egyházak között. A történelmi egyházak – és mindenekelőtt a katolikus egyház – tiltakoztak ezen elosztási mód ellen. Érvelésük lényege az volt, hogy a törvényi megoldás a gazdag hívőkkel rendelkező új egyházaknak kedvez, hiszen a történelmi egyházak nagy létszámú szegény hívővel rendelkeznek, akik sokan keveset ajánlanak fel, míg az új egyházaknak kevés, de nagy jövedelm? hívük van. Ezt az érvelést egyébként a tényleges adatok nem támasztották alá, de az országgyűlés mégis változtatott az elosztás módján, és a felajánlók száma alapján rendelte elosztani a kiegészítést.
Ez volt a helyzet az Orbán-kormány első éveiben, amikor még azt a változtatást is bevezették – szintén katolikus sürgetésre –, hogy az ötszáz forintnál kisebb felajánlást is számításba vették.
A katolikus egyház számára azonban a legnagyobb problémát az okozza, hogy a mintegy négy és fél millió adózóból mindössze 335 ezer ajánlotta fel személyi jövedelemadójának egy százalékát a katolikus egyház számára. Ha figyelembe vesszük azokat a nyilatkozatokat, hogy a katolikus egyház, a szerzetes- és apácarendek komoly utánpótlási gondokkal küzdenek, a klérus egyre jobban elöregszik, ez az adat nem meglepő. Ugyanakkor a katolikus egyház mindmáig adós maradt annak hiteles megmagyarázásával, hogy ha a magyar összlakosság 52 százaléka katolikus (a magát vallásosnak mondó lakosság 69 százaléka), hogyan lehetséges, hogy a közterheket viselő produktív lakosságnak csak mintegy 8 százaléka támogatja a katolikus egyházat.
Az ellentmondást egy sajátos machinációval oldották fel. A közügyekre figyelő polgár csak azt láthatta, hogy először vita bontakozott ki arról, hogy a népszámlálás során a polgárok vallási hovatartozását is firtatni akarják. Az Orbán-kormány a tiltakozások ellenére ragaszkodott a vallással kapcsolatos kérdéshez, végig azt hangsúlyozva, hogy a kérdésre nem kötelező válaszolni.
Ezt követően hirtelen azzal szembesültek a választók, hogy az egyik törvény vitájában megjelent egy fideszes kapcsolódó módosító indítvány, amely felrúgva a több mint fél évtizede működő rendszert, 2003-tól kezdődően megváltoztatta a kiegészítés felosztásának módját, és a több mint hatmilliárd forintot nem a felajánlók száma, hanem a népszámlálás eredményei alapján osztanák el. Erről az indítványról a parlamentben még csak vitát sem lehetett folytatni, hiszen az úgynevezett részletes vita lezárása után, a szavazást közvetlenül megelőzően terjesztették elő.
Ez a megoldás az egy százalékos felajánlásból részesülő 103 egyházból 101-et hátrányosan érint, kettőt, a római katolikus egyházat és a református egyházat előnyösen: a katolikusokat nagyon előnyösen, a reformátusokat kicsit előnyösen. Fontos hangsúlyozni, hogy nem a történelmi, illetve a nem történelmi egyházak immár megszokottá váló vitája alakult itt ki, mert a katolikusok által keresztülerőltetett változtatás a történelmi egyházakat is hátrányosan érinti. (Leghátrányosabban az izraelita felekezetet.)
A 2003-as költségvetés jelenleg folyó vitája során felvetődött az a lehetőség, hogy visszaállítsák a hat éven keresztül működő rendszert. A Medgyessy-kormány azonban nem vállalta ezt a döntést, így a kérdés a parlamenti vitában fog eldőlni. Az ügy körül kirobbanó vita érdekes fejleményekkel szolgált. A machinációt annak idején háttérből irányító Semjén Zsolt egykori államtitkár arra hivatkozik, hogy a rendszeren nem lehet változtatni, mert azt nemzetközi szerződés biztosítja. Semjén szerint ő 2001 elején aláírt erről egy megállapodást a Vatikán képviselőjével, miszerint az egy százalék fennmaradó részének elosztása a népszámlálási adatok alapján történjen.
Ezzel a nyilatkozattal két nagyon súlyos probléma van. Ilyen tárgyú nemzetközi szerződés nem létezik. A kormány nem köthet az Országgyűlés jóváhagyása nélkül olyan nemzetközi szerződést, amely az Országgyűlés hatáskörébe tartozik. A feudalizmus idején még lehetséges volt, hogy a király valamely lakája megegyezett a pápai követtel, hogy a király által beszedett adók mekkora részét juttatják el a pápának. Amióta azonban a parlament létezik, a parlamentarizmus alapjaihoz tartozik, hogy az adókról és a költségvetésről csak az országgyűlés dönthet. Márpedig ebben az esetben erről van szó. Különösen nem dönthet a költségvetésről egy ki sem hirdetett titkos megállapodás.
Az még külön érdekes, hogy a katolikus egyházat érintő parlamenti viták kapcsán lépten nyomon felbukkan egy-egy addig senki által nem hallott, állítólagos titkos megállapodás a magyar állam és a Vatikán között. Egyesek a most folyó átvilágítási vitában is arra hivatkoznak, hogy a katolikus egyház vezetőinek ügynökmúltja azért nem kutatható, mert állítólag megállapodás született a Vatikánnal arról, hogy ez nem fog megtörténni.
A Semjén-féle népszavazási paktum másik döbbenetes eleme, hogy az Orbán-kormány már a népszámlálás előtt tudta, hogy annak eredményét a költségvetési pénzek elosztására fogják használni. Ezen magatartás erkölcsi értékelésére nehéz szavakat találni, hiszen itt a polgárok és az egyházak durva kijátszása, közönséges becsapása történt. Ha a népszámlálást elrendelők előre tudták, mire szolgál a vallással kapcsolatos kérdés, miért nem hozták ezt nyilvánosságra? Miért nem adtak esélyt az embereknek arra, hogy ennek ismeretében döntsenek arról, milyen választ adjanak a vallásukra vonatkozó kérdésre? Vagy miért nem azt kérdezték az emberektől, hogy melyik egyház támogatását tartanák indokoltnak?
Ha ezekről a kérdésekről elindulhatna a nyilvános vita, talán arra is választ kaphatnánk, hogy mi a fontosabb: az egyházukért anyagi áldozatot is vállaló hívők számának növelése, és ezen keresztül életük megmentése és segítése, vagy csak a pénz. Bárhonnan is jön.
2002. 11. 22. (VI/47)
