Német rendőrök egy politikai rendezvényt biztosítanak. Minden lépést figyelnek Fotó: Reuters
Ha az államok a szabadságjogok ésszerűtlen és indokolatlan korlátozásával válaszolnak a terrorizmusra, a terroristák elérték céljukat, a maguk képére formálták a világot.
A következőkben a szabadság korlátozásának lehetséges területeit és ezek veszélyét elemzem, előre bocsátva, hogy az eddig élvezett szabadság bizonyos fokú korlátozását elkerülhetetlennek tartom. A társadalom védelme – ami alatt az emberek életének, javainak, szabadságának védelmét értem – eddig is lehetővé tette az egyéni szabadságjogok "szükséges mérték? és arányos" korlátozását. A "szükségesség és arányosság" mértéke 2001. szeptember 11-e óta drámaian megváltozott. Azok a jogkorlátozások, amelyek egy hónappal ezelőtt még szükségtelen mértékűnek és aránytalannak minősültek, mára érthetővé és elfogadhatóvá váltak.
A hidegháborúnak nevezett történelmi korszak, a kommunista világrend és a nyugati demokráciák közötti szembenállás lényegét az elnyomás és a szabadság szembenállása jellemezte. A "szabad világ" mindenekelőtt – ahogyan azt Fareed Zakaria a Newsweek szeptember 24-i számában megfogalmazza – "a személyes szabadságot, a vállalkozás és a kereskedelem szabadságát, a vallásszabadságot és a demokráciát" jelentette, és jelenti ma is. Az elnyomásra épülő kommunista társadalmaknál összehasonlíthatatlanul jobb teljesítményt nyújtó nyugati világ győzelme új helyzetet jelentett. Az egypólusú világrendben a szabadság mint érték új helyet foglalt el. Míg korábban harcolni kellett érte, mostanra a nyugati demokráciák természetes alkotóelemévé vált. Jól jelzi a helyzetet, hogy a szabadság ügyéért leginkább kiálló liberális pártok szerte Európában nehéz helyzetbe kerültek; napjainkban már a túlélésért folytatnak küzdelmet. (A lengyel liberálisok a hétvégi választásokon alulmaradtak ebben a küzdelemben, a korábbi miniszterelnök Mazoviecki és a korábbi külügyminiszter Geremek nevével fémjelzett párt kiesett a lengyel parlamentből.)
A szabadság természetes közegében élő nyugati demokráciák sebezhetőségére sokkolóan mutatott rá a szeptember 11-i támadás. A liberális politikusok és gondolkodók nem is tudnak mit kezdeni az eseményekkel. Egyesek közülük – mint Susan Sontag a New Yorkerben megjelent írásában – Szaddám Huszeinnel és Csurka Istvánnal egy platformra keveredve az amerikai politikát hibáztatták az eseményekért. Mások a szabadságot megóvó általános deklarációk megfogalmazásával vannak elfoglalva, miközben a szabadságot korlátozó konkrét intézkedéseket szó nélkül tudomásul veszik. A legtöbben azonban zavartan hallgatnak. Tisztában vannak azzal, hogy nem a szabadság okozta a tragédiát, de azzal is, hogy a halottak ezreit maga után hagyó támadásra csak új típusú válaszok adhatók.
A kihívás
A washingtoni és a New York-i terrortámadások során a pusztítás, az okozott kár méretei, és az elkövetés módja egyaránt új kihívást jelent a szabad világ számára. Szeptember 11-ig úgy tűnt, hogy a terrorizmus egyáltalán nem új kelet? jelenségével szemben megtanult a világ védekezni. Hatalmas összeg? ráfordításokkal a 70-es, 80-as, 90-es években fokozatosan átalakult az életünk. Először a terrortámadásoktól leginkább fenyegetett repülőtereken, majd a nemzetközi politikai és gazdasági konferenciákon, politikai eseményeken, sportrendezvényeken, középületekben tűntek fel a fémdetektorok és a biztonsági emberek. A huszadik század végére szinte természetessé vált az emberek számára, hogy bizonyos helyeken átvilágítják csomagjaikat, igazoltatják és megmotozzák őket. Egyre természetesebbé váltak a mind több helyen felbukkanó biztonsági kamerák és egyéb védelmi berendezések.
A terrorizmus elleni küzdelemből világszerte milliók éltek meg, állami hivatalok ezrei és magáncégek tíz- vagy százezrei működtek kizárólag azzal a céllal, hogy az embereket megvédjék a terrortámadásoktól. A védekezés lényege a megelőzés volt, amely abból indult ki, hogy a terroristák hajlandók kárt okozni másoknak, de csak úgy, hogy önmaguknak, és az általuk képviselt ügynek ne okozzanak kárt. A védekezés tehát arra koncentrált, hogy felkutassa az őrizetlenül hagyott, gyanús csomagokat és megakadályozza, hogy a repülőkre vagy bizonyos események színhelyére terroristák kívülről bombát juttassanak be. A legszigorúbban ellenőrzött légijáratokon például a máshol is szokásos ellenőrzések után az utasoknak a beszállást megelőzően a gép mellett ki kellett választani a csomagjaikat, és csak azt a csomagot tették be a gépbe, amely valamelyik utashoz tartozott. Ennek a módszernek az alapfeltevése, hogy a terrorista nem akar rajta lenni azon a gépen, amin a bomba van. Az Amerikában végbement támadások bebizonyították, hogy az ilyen módszerek hibás feltételezésre alapulnak: a mai terroristák hajlandók saját magukat elpusztítani és az általuk képviselt ügynek is ártani.
A védekezésnek új, az eddigiektől eltérő és azoknál sokkal hatékonyabb módszereit kell kialakítani. Az Egyesült Államokban – ahol az emberek a légi közlekedést úgy használták, mint mi a távolsági buszt –, és a világ más részein is új közlekedési szokásokat kell kialakítani. Az eddig csak az izraeli járatokon alkalmazott rendkívül szigorú, és ezért nagyon időigényes biztonsági ellenőrzési módszereket (amelyek az utasok jelentős részéből komoly dührohamokat váltottak ki) mindenhol be kell vezetni.
Ledőlő tabuk
A szörny? események után a különböző magyar televíziós háttérműsorokban szakértők fejtegették, hogy mennyire meglepő, hogy az amerikai légvédelem képtelen volt megakadályozni a támadást. Többször elhangzott a kérdés, miért nem lőtték le a New York felé közeledő gépeket. Ha New Yorkban vagy Washingtonban lettek is volna olyan katonai eszközök, amikkel le lehetett volna lőni a gépeket, ugyan kinek jutott volna eszébe ezt megtenni? Ki gondolhatott arra, hogy perceken belül ilyen példátlan rombolás fog bekövetkezni? Ki vállalta volna az utasokkal teli polgári gépek lelövésének felelősségét?
Sokan emlékezhetnek arra, hogy tizennyolc évvel ezelőtt, 1983 szeptemberében szovjet vadászgépek lelőtték a koreai légitársaság KAL–007-es járatát. A tragédiának 269 halálos áldozata volt. Az esemény hatalmas nemzetközi botrányt váltott ki, hatására nemzetközi egyezmény született, amely tiltja polgári repülők lelövését. Ez az egyezmény nyilvánvalóan a múlté: amint a harmadik gép becsapódott a washingtoni Pentagon épületébe, az amerikai vezetés parancsot adott a légierőnek, hogy bármely gyanúsan mozgó polgári gépet lőjön le. Ma már a világ valamennyi országának légvédelme így tenne.
Ami három hete még abszolút tabunak számított, ma az önvédelem elfogadható módjának tűnik. Az események jól szemléltetik, hogy a védekezés szükségességének és arányosságának mértéke visszavonhatatlanul megváltozott.
Kevesebb szabadság, több biztonság
Az amerikai kormányzat első intézkedései korábban elképzelhetetlen korlátozásokat vezettek be. Az elnök rendeletével bankszámlákat zárolt, az FBI számára megkönnyítették a házkutatások és a letartóztatások foganatosítását. A sporteseményeken megfigyelő kamerákat helyeztek el, és az FBI szakemberei számítógépek segítségével próbálják a közönségben felfedezni a körözött terroristákat. A bevándorlók ellenőrzésének három hete még rasszistának nevezett módszereit vezették be, különös figyelmet fordítva az arab származású idegenekre. A kormányzat azon dolgozik, hogy megkönnyítse a biztonsági szolgálatok számára a telefonbeszélgetések és az elektronikus levelezések lehallgatását. Az elektronikus média nyíltan bevallott öncenzúrát vállalt, gondosan megválogatva azokat a híreket és képeket, amelyeket eljuttatnak a közönséghez.
"A Nagy Testvér már nem olyan ijesztő" – írja Howard Kurtz, a Washington Post szemleírója, érzékeltetve, hogy az események után még a szabadságjogokra egyébként rendkívül érzékeny amerikai közvélemény is hajlandó elfogadni e jogok radikális korlátozását.
A helyzet Európában még rosszabb, mert bár érthető okokból kevésbé radikális intézkedések születtek, az európai polgárok történelmi okokból talán még fogékonyabbak a szabadságjogok állami korlátozására. Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen sikert arattak szerte Európában azok a televíziós műsorok, ahol a versenyzők több héten keresztül kamerák előtt élték magánéletüket. George Orwell 1984 cím? híres regénye nyomán néhány országban a Big Brother Show címet adták ezeknek a műsoroknak. A totális kontrollt megbélyegző eredeti m? alkotója nem is gondolhatta, hogy egy évtizeddel a kommunista rendszer bukása után a nyugati fiatalok tízezrei tolonganak azért, hogy "megfigyeltté" váljanak egy tévéműsorban. Ezek a jelentkezők különböző motívumokból készek intim szférájukat teljesen feladni, és akkor nem szóltunk arról a több tízmillió nézőről, akiknek segítségével nézőcsúcsokat döntöttek ezek a kukkoló műsorok.
Míg Amerikában a szabadság szeretetére nevelt tömegek és a sok ezer jogvédő szervezet, valamint a rendszer fékekre és egyensúlyokra épülő kiegyensúlyozottsága vélhetően a terrorizmus elleni védekezés intézményeit összhangba fogja hozni a szabadságjogok védelmével, Európában nagyobb aggodalommal szemlélhetjük a szabadság jövőjét. Emlékezetes, hogy a nyári genovai tüntetésekre az olasz hatóságok milyen eszközökkel válaszoltak. Azok a biztonsági erők, amelyek egy hónappal ezelőtt a világot fenyegető legnagyobb veszélynek az erőszakos antiglobalistákat tartották, ma kénytelenek újrafogalmazni céljaikat. A dolog természetéből adódóan a biztonságért felelős szervezetek munkáját akadályozzák a szabadságjogok, ezért szeretnék, ha mindig, mindenhol és mindenkit ellenőrizhetnének és megfigyelhetnének, és ezen tevékenységükben nem kellene lépten-nyomon a szabadságjogok akadályaiba ütközniük.
Aggodalomra adhat okot, hogy a terrorizmus elleni harc lendületében olyan területeken is korlátozhatják a szabadságot, ahol erre semmi indok nincs. Még aggasztóbb, hogy már az első hetekben feltűnnek nyilvánvalóan félrevezető célkitűzések. Szaúd-Arábia pakisztáni nagykövete például, miután kijelentette, hogy az iszlám békeszerető vallás, kifejtette, hogy a probléma valójában a vallási fanatikusokkal van, akik a világ minden országában megtalálhatók. Ezt a logikát a világ más vezetői is követik. Tartani lehet attól, hogy hamarosan a korlátozások kiterjednek az elkötelezett vallásos zsidók, vagy a szintén elkötelezett keresztények életére is, holott ezen vallások semmilyen tanításában nem található olyan elem, hogy mások megölésével üdvösséget lehet szerezni.
A szabadság ellenségei
A szabad világot és magát a szabadságot nemcsak a terroristák támadják: az európai szélsőjobboldal már régen hangoztatja, hogy túl sok a szabadság. A magyar szélsőjobb képviselői gyakran nyilatkoznak becsmérlően a magyar hagyományoktól idegen, "túlzott amerikai liberalizmusról". Nem véletlen, hogy a MIÉP elnöke az események után rögtön a terroristák mellé állt, és a tettesek helyett az áldozatot kezdte hibáztatni. A MIÉP logikájában a betörésért az áldozat a felelős, mert túl nagy vagyona van; a gyilkosságért szintén az áldozat, mert provokálja a tettest; a bankrablók pedig valódi nemzeti hősök, akik pusztán a nemzetközi "karvalytőke" igazságtalansága ellen küzdenek.
Látható, hogy a szélsőjobboldal és a terrorizmus logikája nem tér el egymástól. Azok, akik szeretik a szabadságot, és annak csak feltétlenül szükséges korlátozását tartják elfogadhatónak, amennyi kell az élet és az értékek védelme érdekében, jobb, ha időben észbe kapnak. A szabadságot egy új önkényuralom céljai érdekében korlátozni akaró törekvések Kelet-Európában különösen termékeny talajra hullhatnak. A volt keleti tömb országaiban a szabadság ügye nem népszerű, ezen a vidéken napjainkban is könnyen teremnek új diktátorok. A rendőrségek és a titkosszolgálatok vezető elitje jelentős részben az elnyomásra és a szabadságjogok brutális korlátozására épülő rendszerekben szerezték szakmai tapasztalataikat. Ezek a törekvések a jobboldal rendpárti jelszavaival összefogva több kárt tudnak okozni itt, mint az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában, hiszen sem a szabadságszerető tömegek, sem az erős demokratikus intézmények ellensúlya nem tud érvényesülni.
A terrorizmus elleni fellépés egyes intézkedései kizárólag akkor fognak megoldást és nem további szenvedést okozni, ha azokat nagyon gondosan választják meg, valamint kiépítik a megfelelő ellenőrző rendszereket. A titkosszolgálatok által irányított, a mindenben a titkosszolgálatok érdekeit szolgáló társadalmak nem lesznek képesek a terrorizmussal szemben erős ellenállást tanúsítani, mert ha az állam elvesz mindent a polgáraitól, akkor nem marad mit megvédeni.
Ha az államok a szabadságjogok ésszerűtlen és indokolatlan korlátozásával válaszolnak a terrorizmusra, a terroristák elérték céljukat, a maguk képére formálták a világot.
2001. 09. 28. (V/39)
