Legalább ezer kép lóg a falakon, tárgy fekszik az asztalon, komódokon, polcokon,
szerte a lakásban. Sok gyűjtő otthonában jártam már, ahol szintén műtárgyak
lógtak a falon, de Önnél mintha a képek – amik persze műtárgyak, sőt, a 20.
század legjelentősebb alkotóinak a munkái – keretbe foglalt baráti üzenetek,
névjegyek lennének. – Ahogy mondja. Körülbelül kétszáz barátom munkái vesznek körül, Kornistól Deim
Pálon át egészen Fehér Laciig. Mikor az ember valakivel barátságot köt,
megszereti az alkotásait, azaz a keze nyomát is. Van olyan is, hogy az embert
még nem ismerem, csak a munkáit, és azokon keresztül hasonló gondolatmenetet,
lüktetést, humort vélek felfedezni, mint amit esetleg én is képviselek. Ilyenkor
a munkáin keresztül szeretem meg magát az embert, és elkezd izgatni a
személyisége. Ilyenkor a munkáin keresztül kezdek barátkozni vele. De az elválás
mindig nehéz, mert fájdalom, elmúlás, lemondás van benne, de ha a barátom
munkája nálam van, olyan, mintha mindig velem lenne, ott van a kézjegye. Ilyen
módon a „távolabbi családtagjaim”, barátaim, szeretteim mindennapos vendégeim a
házamban. Bárhova pillantok, egy-egy régi találkozás, beszélgetés örömét élem
újra át. Ha végigjön velem zegzugos házamban, szinte „elmesélődik” az elmúlt fél
évszázad. E képek alkotóinak jelentős része a sorstársam is, őket sem engedte
szóhoz jutni a hatalom.