Chris Rea harmincmillió eladott lemez után sem rest példaképének egy kortárs
zenészt, az élő legenda bluesgitáros B. B. Kinget tartani. Rea bevallása szerint
nála mindig is a blues vitte a prímet, de csak súlyos betegsége alatt határozta
el, hogy fittyet hány a lemezkiadók által szabott korlátoknak, és saját kiadót
hoz létre. Nemrég ugyanis krónikus hasnyálmirigy-gyulladással küzdött, ötven-
százalékos túlélési eséllyel, számos operáción esett át, de családja
segítségével leküzdötte a kórt. „Ez az a zene, amit mindig is játszani szerettem
volna; valódi, tiszta gitárjáték – mondja Rea. – A blues elsősorban az élő
fellépésekről szól. Ott lenni, játszani, beleadni mindent, amit a pillanat
adhat, és közben figyelni a közönség reakcióját. Ez egy rendkívül személyes,
mondhatni intim találkozás.” Lemezein komplex zenei élmény nyújtására törekszik:
Blue Guitars című „zenés könyvében” például a blues megannyi árnyalatát
vonultatja fel százharminc dalban, saját festményeivel illusztrálva.
Mi születhet egy olasz férfi és egy ír hölgy házasságából? Van, hogy egy
rendkívül érzékeny és humanista zenész, mint Chris Rea. Az olasz emigráns apa,
Camillo Rea beindította a „Rea-jégkrémek” üzletláncot az angliai
Middlesbrough-ban, a nehéziparáról ismert városban, és családot is alapított,
amely idővel kilenctagúvá gyarapodott. Chris Rea szülőhelye és annak
embertelenül szennyezett folyója több dal forrása lett, köztük a leghíresebb az
1989-es Road to Hell (Út a pokolba) című „kétfelvonásos” szerzeménye, amelyben
némi ősi kelta hagyomány is felszínre tör. A pokolba vezető út Rea előadásában
nem más, mint egy erőszakos és „túlcivilizált” világ, ahol az ember (f)eladja
önmagát, hogy meggazdagodjon.
Az ifjú Chris nem hamarkodta el a zenészpályára lépést: tizenkilenc éves volt,
mikor az Eagles együttes gitárosát hallva belátta, nem mehet tovább az élete
gitár nélkül. A bandák, ahová játszani hívták, örültek dalszerzői vénájának, de
addig nem is énekelt, míg egy fellépéskor be nem állt a lebetegedett énekes
helyére. Egy különleges, érdes hang töltötte be a teret – s akkor minden
megváltozott. Nem sok telt bele, 1978-ban szólókarrierbe kezdett. „Sosem volt
célom, hogy híres legyek. Arra jól felkészültem, hogy nagyon sikeres zenésszé
váljak, de nem készültem rocksztárnak – mondogatja azóta is. – Minden bizonnyal
én vagyok az egyetlenegy művész a világon, akinek úgy veszik például egy albumát
hárommillió példányban, hogy annak alig tizede kel el az Államokban. Általában
fordított az arány.” Amerika kapui egyébként nyitva álltak a zenész előtt, de ő
a családi életét fontosabbnak tartotta: „A három-négy hónapos európai turnék
után nem mondhattam a családnak, hogy helló, további öt hónapig távol leszek.”
Egy interjú során megkérték, ugyan mondjon egy okot, miért nem lett olyan
rocksztár, mint a szintén brit Peter Gabriel vagy Sting. Rea különös válaszában
arra utalt: ragaszkodik ahhoz, hogy ő is végigálljon minden sort. „Kezdve az
autóversenyzés iránti érdeklődésemmel, ami arra késztet, hogy soha senkinek ne
engedjem, hogy a hétköznapi teendőket más tegye meg helyettem – az
alkatrészekért is magam ácsorgok.”
Chris Rea olyan zenész, aki mások dalain sosem gyakorolt, a saját világából
túláradó dallamok foglalják le ma is. Zenei repertoárjában mindig is
kiemelkedtek az önéletrajzi ihletésű dalok. Úgy érezte, minden nőnek írnia kell
dalt, akikhez csak gyengéd szálak kötik, így született többek között a Stainsby
Girls, a Josephine és a Julia. Az első dalt Chris a feleségéhez, Joanhoz írta, a
másik kettőt pedig egy huszonnégy, illetve tizenkilenc éves ifjú hölgyhöz – ők
az édesapjukként tekintenek „Reá”. E dalok máig hallható bizonyítékai, hogy a
zenésznek a slágerlistákra kerüléshez pimasz módon több esetben elegendő volt
családtagjaihoz írt vallomásait közzé tenni. „Igazán szeretem a feleségem, s
azon vagyok, hogy jó legyek a családomhoz. És ezt nem csak mondom – állítja Rea.
– Tudom, hogy a nyolcvanas évektől kezdett ez trendivé válni, és a szakmában sok
fickó mondja, »normális pasas vagyok, harmonikus családi életet élek« s a többi.
Azon kevesek közé tartozom, akiknek a szájában ez nem hazugság. Szükségem van
rájuk, ezért egyszerűen hazamegyek.” Rea életének legnehezebb időszaka a Stony
Road című album megkomponálásához vezetett, amelyet egyfajta életrajzi utazásnak
tart: „Ez minden, ami Chris Rea valaha is volt: egy ember, aki az élet köves
útján tovatáncol.”
A zenész játékstílusa nem szorítkozik az őserőből végzett húrtépésre; ír módján
mély érzéssel, ugyanakkor olaszos könnyedséggel siklanak elő a hangok a
gitárjából. Dalait áthatja a vágyódás valami szép, jó és tökéletes felé – amit a
hangok jobban kifejeznek, mint a szavak. Muzsikájából leginkább derűs és csendes
szemlélődés árad – a melankolikusabb dalokért valószínűleg a brit-szigeteken a
napfényes napok botrányosan alacsony száma is felelős. Ezzel együtt a
megszelídített rockzene előtt megnyílnak a kapuk ott is, ahol a „nyugati
kultúra” nem kifejezetten kívánatos. Rajongói több ízben könyörögtek már Reának,
hogy tartson koncertet például Indiában, Kínában, sőt Iránban is. Ennek ellenére
a gitárművész továbbra is az öreg kontinenst tekinti hivatása színhelyének. Az
idei két hónapos turné állomásai között is csak európai városok szerepelnek. A
jövő héten az 57. születésnapját ünneplő férfi a koncertjein kívül csak
Forma–1-es versenyekre jár hozzánk – ez a másik szenvedélye a zene mellett. „Azt
gondolom, az embereknek még mindig szükségük van a zenére
a tartalmas zenére,
amiben van egyéniség és szellem” – nyilatkozta az Origónak. S hogy mi várható a
március 3-ai kétórás koncerttől? Bluesközpontú instrumentális zene és a
közkedvelt slágerek – s ezekre ráerősítendő jó pár, életre szóló
slidegitár-szóló.
2008. 02. 29. (XII/9)
