Kapcsolat nem volt, csak gyűlölet

Szerb nacionalista tüntetők egy koszovói határátkelőnél

„Mindenképpen háborúznunk kell Koszovóért, mert az mindig is szerb föld volt,
innen származunk” – magyarázza egy húszéves közlekedési mérnök hallgató a
Belgrádi Egyetem egyik épületkomplexuma mellett. A fiatalember kérdéseinkre
készséggel, barátságosan válaszol, bár a nevét nem hajlandó elárulni. Azt
mondja, az USA katonai hídfőállást akar kiépíteni a Balkánon, ennek az érdeknek
rendeli alá a Koszovó-ügyet.

„Az amerikaiakat nem érdekli, hogy mi mit mondunk, egyoldalúan kiállnak a
nagyrészt fegyver- és drogkereskedelemből élő albánok mellett. Ha a radikálisok
vezetnék Szerbiát, most háborúznánk, és ez lenne a helyes. Hogy így
elszigetelődnénk az Európai Uniótól? Hát már most is el vagyunk szigetelődve,
csak ezt Tadics (az integrációpárti szerb elnök – a szerk.) nem akarja belátni”
– fejtegeti. Arra a felvetésre, hogy ha valóban olyan fontos a szerbeknek
Koszovó, akkor miként történhetett meg, hogy az albánok többségbe kerültek a
tartományban, a fiatalember azt feleli, ez tudatos demográfiai terjeszkedés
következménye, amivel azért nem tudták felvenni a versenyt, mert a szerbeknek
„nem ilyen a mentalitásuk”. Kiegészítésként megjegyzi: távoli rokoni kapcsolatai
miatt személyesen is tapasztalta, hogy „az albánok nagyon-nagyon buták”.

A múlt heti tüntetések után ma már békés arcát mutató Belgrádban nem találtunk
olyan megszólalót, akinek az albánokról alkotott véleménye ennél pozitívabb lett
volna, és a függetlenség kikiáltását, illetve elismerését is mindenki súlyos
sérelemként élte meg, mégsem érezni, hogy az emberek tömegesen háborúpártiak
lennének. Interjúalanyunk csoporttársa, Djordje például egyetért ugyan a
fentiekkel, ám fegyvert nem fogna Koszovóért.

„Volt már itt éppen elég háború, tudjuk, milyen következményekkel jár. Inkább
békés megoldást kellene keresni” – mondja, bár azzal kapcsolatban, hogy mi
lehetne ez a megoldás, már nem tud egyértelmű választ adni.

„Azt hittem, Trianon miatt egy magyar újságíró nem fog feltenni ilyen kérdést” –
mondja nevetve, de azért némi rosszallással a hangjában Jovan Teokarevics, a
Belgrádi Egyetem Politikatudományi Tanszékének docense, akit az iskola igényesen
berendezett tárgyalójában arra kérünk, magyarázza el, miért vált ki ekkora
indulatot szerb részről Koszovó függetlenségének ügye.

Mint hangsúlyozza, a történet nemcsak egy tartományról, hanem a szerb nép
identitásáról, vallási-kulturális gyökereiről szól, hiszen Koszovó területén
jött létre a szerb ortodox egyház, és ezzel együtt a szerb nemzet is itt
született. (Érdekes párhuzam, hogy annak idején a törökök, ezúttal pedig a
szintén muzulmán albánok „foglalták el” a Rigómezőként is ismert régiót.)
Teokarevics Trianon mellett a zsidó-palesztin konfliktust is példaként említi,
hangsúlyozva, hogy bár a szerb nép jelenleg „lelki traumában” van, a helyzet
konszolidálódni fog, és nem lesz háború.

A docens úgy látja, a jelenlegi szituációban a legnagyobb kérdés az, hogy
Koszovó miatt Szerbia elfordul-e az Európai Uniótól. „Amíg az EU-párti erőket
összefogó Tadics elnök – aki nagyon kis különbséggel nyerte meg a választásokat
– Koszovótól függetlenül is nyitott az integrációra, addig a Radikális Pártot
vezető Nikolics álláspontja az, hogy amennyiben Szerbia nemzetközi
közreműködéssel elveszíti Koszovót, nem lesz együttműködés sem az unióval, sem
senki mással. Hozzá húz Kostunica miniszterelnök is, annak ellenére, hogy Tadics
szövetségese. Ez a két politikai irányvonal fog megmérkőzni a következő
időszakban” – vélekedik Teokarevics.

Mivel az instabil többség miatt a parlament szinte működésképtelen,
előfordulhat, hogy előrehozott választásokra kerül sor, ami akár a radikálisok
előretörését is hozhatja.

Ami magát Koszovót illeti, vajon lehet-e békés úton a szerbek számára is
megnyugtató megoldást találni? Az elemző rámutat: az albán többségű tartomány
már eddig is Szerbiától szinte teljesen függetlenül működött, „kapcsolat nem
volt, csak gyűlölet”. Ugyanakkor a tartomány északi részében élő csaknem
kétszázezres szerb kisebbség miatt Belgrádnak logikus törekvése lehet, hogy ezt
a részt integrálja. „Koszovó felosztása olyan tárgyalási alap lehet, amely – ha
nemzetközi elfogadást nyer – odáig is elvezethetne, hogy Szerbia elismeri az
albán Koszovó függetlenségét. Ez a folyamat persze évekig is eltarthat” –
mondja.

Arra a kérdésre, hogy mit gondol, az Egyesült Államoknak mi érdeke fűződik
Koszovó elismeréséhez, a docens azt válaszolja, nem tudja. „Az viszont biztos,
hogy ezzel a Balkán ütközőpont lett Oroszország és Amerika között, és ez
senkinek sem használ” – fogalmaz Jovan Teokarevics.

Milan 2004-ben költözött Belgrádba Koszovóból, rokonai még mindig az elszakadt
tartományban élnek, nővére ott tanul egyetemen. „Nagy a bizonytalanság, nem
tudják, mire számítsanak, menjenek vagy maradjanak. Veszélyben érzik magukat és
félnek, ha nem is annyira, mint ahogy a média azt beállítja” – mondja a fiatal
informatikus hallgató az egyetem melletti kávézóban.

Szerinte Szerbia nem hagyhatja annyiban a függetlenség kikiáltását, viszont a
háború csak ártana az országnak. Hasonlóan vélekedik barátja, Matia, aki azt
hangoztatja, hogy Koszovó függetlensége még csak nem is jogszerű: az ottani
szerb gyárakat, ingatlanokat például nem lehet csak úgy átjegyezni albán kézbe.

„Ha a szívemre hallgatnék, fegyvert fognék, de ha végiggondolom a dolgot,
rájövök, hogy ez nem megoldás. Egyetlen országot sem érintene kellemesen, ha
területének 15 százaléka elszakadna tőle, ezért nem kérdés, hogy küzdenünk kell
Koszovóért, de békés eszközökkel. Hogy ez miként lehetséges, azt a
politikusoknak kell kitalálniuk” – fogalmaz a menedzsment szakos egyetemista.

Ellátogatunk a Szent Száva-székesegyházhoz: idevonultak imát mondani a múlt heti
gyűlés résztvevői, miközben a tüntetők egy része több nagykövetséget
megtámadott, és üzletek kirakatait zúzták be. A környező utcákban már nem sok
nyoma maradt a pusztításnak, a székesegyház előtti téren is békésen élvezik a
kora tavaszi napsütést a belgrádiak.

Negyvenes évei felé járó, jól szituált házaspárral elegyedünk szóba, éppen
kislányukkal tartanak hazafelé a játszótérről. „Miért fontos, hogy nekünk mi a
véleményünk? Úgyis a politikusok fogják eldönteni a jövőt, akik ha az érdekeik
úgy kívánják, a nemzetközi törvényeket, egyezményeket is semmibe veszik. Mondja
meg, hogyan lehetséges, hogy egy szuverén államon belül elismernek egy új
országot?” – teszi fel a kérdést a férj keserűen. Választ sem várva folytatja:
„Ha az albánok nem akarnak lojális polgárok lenni, ne legyenek, nincs szükség
rájuk; ha nem akarnak adót fizetni, ne fizessenek; ha fegyver- és
drogkereskedelemmel akarnak foglalkozni, megtehetik, csak nem a mi földünkön.
Hogy jönnek ahhoz, hogy elvegyenek egy darabot az országunkból? Ott van nekik
Albánia!” – fakad ki, majd elbúcsúznak, és kedélyesen csevegve továbbsétálnak.