"Benny Hinn elsősorban a katolikusok felé tartja magát elhívott szolgálónak, katolikus körökből hihetetlenül nagy az érdeklődés júliusban tartandó istentiszteletére" – mondta a Hetek kérdésére Jim Sandersné, az eseményt szervező Krisztus Szeretet Gyülekezet képviselője. Sandersné nem érti, miért határolta el magát az eseménytől Paskai László bíboros, esztergomi érsek, miközben a római pápa többször is áldását adta Benny Hinn szolgálatára. Csordás Eörs, az esztergom–budapesti érseki iroda igazgatója lapunk kérésére ismertette a bíboros által kiadott körlevél tartalmát: eszerint Paskai felszólítja a papságot, hogy a hívekkel egyetemben határolódjon el Benny Hinn szolgálatától. Gyulay Endre, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia alelnöke ugyanakkor lapunknak kijelentette: "Nem tudok teljes mértékben elzárkózni Benny Hinn dolgaitól."

A Bahama-szigetek fővárosától nyugatra egy nem túl nagy, gyarmati stílusú fehér villában fényképek, emléktárgyak és oklevelek garmadája. A fotókon a házigazda, Sir John Marx Templeton az angol királyi család tagjaival, legtöbbször Fülöp herceggel, II. Erzsébet királynő férjével. Neve mégis a teológiai-tudományos kutatásokat támogató Templeton Alapítványról ismert, amelynek idei díjait nemrég adták át Moszkvában. A Kommerszant cím? hetilap ebből az alkalomból készített összeállítást a világ egyik legbőkez?bb mecénásáról.

A frigyládáról a Biblia mint Isten földi jelenlétének kézzelfogható bizonyítékáról beszél. Az ószövetségi időkben színarany fedele, a "kegyelem trónszéke" fölött jelent meg Izrael Istene dicsőségben, hogy népét engeszteléséről és gondviseléséről biztosítsa. Ebben őrizték Mózes kőtábláit, háború idején pedig a frigyláda vonult a zsidó hadsereg előtt, hogy győzelemre vezesse azt. A szövetség ládájának azonban több mint kétezer-ötszáz évvel ezelőtt ismeretlen körülmények között nyoma veszett, így a bibliai üdvtörténet egyik legnagyobb rejtélyévé vált. Hollétéről azóta is legendák keringenek. Etiópiában ezzel szemben erősen tartja magát egy hagyomány: a láda nem veszett el, és hogy hol van, nem kérdéses – jelenleg is náluk tartózkodik.

Az ókori emberek gondolkodásában a "természetfeletti" éppen olyan természetes volt, mint a mai kor embere számára az, hogy kizárólag "természetes" szinten gondolkodjék. Sőt, az akkor élők logikája szerint nem is létezik "természetfeletti", hiszen az érzékek által fel nem fogható, szellemi világ teljes egységet alkot az érzékileg tapasztalható, földi szférával. Mi több, ezt az "alanti világot" leginkább a láthatatlan, de valóságos szellemvilág befolyásolja. A kérdés csak az: megismerhető-e ez a szellemi valóság? Ha igen, milyen módon? Lehetséges-e ezt a világot befolyásolni? Egy bizonyos: a bibliai kinyilatkoztatás nem tagadja a természetfeletti létezését, azokat a módokat azonban, ahogyan az egyes pogány népek eljutottak annak bizonyos fokú megismeréséhez, törvénytelen, okkult gyakorlatnak minősíti. Sorozatunk első részében az ókori Egyiptom, Mezopotámia és Kanaán "paratudományait" értékeljük az ószövetségi kinyilatkoztatás szemszögéből.

A Hetek múlt heti számában pünkösd ünnepe kapcsán olvashattunk a történelmi és modern kereszténység Szentlélekkel kapcsolatos különféle állásfoglalásairól. A vitatott kérdés elsősorban azon probléma körül kristályosodott ki, hogy a Szentlélek működése mindössze valamilyen eszmei, elvont, fogalmi szinten megragadható dolog-e, vagy pedig valóban természetfeletti, különleges, szemmel látható megnyilvánulások kísérik – azaz vannak-e csodák? A cikk kitért arra is, hogy főként a klasszikus protestantizmus, azon belül is elsősorban a kálvinizmus dolgozta ki azt a teológiát, amely szerint a csodák megszűntek az apostoli kor után. Ezt továbbfejlesztve a racionalista bibliakritika teljesen "törölte" a csodák lehetőségét az egész világtörténelemből, beleértve a bibliai kort is, mondván, hogy a Bibliából is csak azt kell elfogadni, amit az értelem bizonyossága is alátámaszt, márpedig az a csodákat – azaz a természet törvényeinek Isten általi ideiglenes felfüggesztetését – nem igazolja. Rendkívül érdekes adalék a felfogások, kultúrák ezen ütközéséhez Friedrich Heinrich Wilhelm Gesenius héber szótárának "prófétálás" szócikke. Geseniusról tudni kell, hogy jóllehet 1810 és 1842 között dolgozott hebraistaként Németországban, ószövetségi héber nyelvtudományi munkáit máig a világ legjobbjaiként tanítják és használják mindenhol, szótárát napjainkig sem sikerült felülmúlnia senkinek sem, sőt számos más szótár épül visszavonhatatlanul az ő kutatásaira, melyeket összehasonlító nyelvészként az óhéber, arab, szír, etióp, káldeus, arám, örmény, föníciai, ógörög, latin, kopt, szamaritánus, ófelnémet nyelvek és írások elsőrangú ismerőjeként végzett el. Ami pedig a prófétálás kérdését illeti, ez azért szignifikáns a felvetett kérdésben, mert ez az a szellemi-természetfeletti megnyilvánulás, amelyet a Szentlélek működésével kapcsolatosan az Ó- és az Újszövetség egyaránt a leggyakrabban említ. Már Mózes is onnan tudja meg, hogy Isten Szelleme rászállt Izrael hetven vénére, hogy azok váratlanul prófétálni kezdenek (4Móz 11,16–29); később Saul királyról olvassuk, hogy amikor próféták közé került, akik hangszeres kísérettel prófétáltak, rászállt az Úr Szelleme és maga is prófétálni kezdett korábbi ismerőseinek nagy megdöbbenésére (1Sám 10,5–13), majd ez többször is megismétlődött vele eksztatikus állapotban (1Sám 19,19–24); az Újszövetségben pedig mind pünkösdkor (Csel 2,1–18), mind más alkalmakkor (Csel 19,2–6) a prófétálás jelensége kísérte a Szentlélekben való keresztséget (alámerülést). Pál apostol a Szentlélek kilenc ajándéka ("karizmája") között sorolja fel a prófétálást (1Kor 12,1–11), amelyet a leginkább kívánatosnak tart valamenynyi között (1Kor 14). Gesenius szerint a prófétálást jelentő héber nává ige alapjelentésének fogalmi köre az alábbiakkal írható körül: "kibugyog", "előbugyborékol", "felpezseg", "felbugyog", "kitör", "kilövell", "kiárad", "vastag sugárban kiömlik", "mint folyadék, kidől", "felforr" stb. A prófétálásra vonatkozóan elsősorban passzív alakban használatos (hitnabbé), azaz "valaki más okozza azt, hogy kibugyogjon, kitörjön, kiáradjon stb.". Gesenius ezek után a prófétálás tevékenységét az alábbi módon próbálja körülírni: "valaki isteni inspiráció, befolyás alatt lelkesülten, buzgalommal, hévvel, tűzzel beszél, bőségesen, túláradóan törnek ki belőle a szavak", "beszédeket áraszt". Végeredményben – mint maga is írja – egy a földből bugyborékolva, erőteljesen előtörő, bőviz? forrás jelenhet meg a szemeink előtt, ha a prófétálásról – amely nem előre megmondást jelent görög alakjában sem! – képet akarunk alkotni. A szó bibliai előfordulásainak szövegkörnyezete egyértelművé teszi, hogy eksztatikus beszédről van szó, amelyet számos teológus így definiál: természetfeletti beszéd ismert nyelven. Vannak azonban, akik a prófétálás jelenségéhez sorolják az ember számára értelmetlen szavak kiáradását jelentő nyelvekenszólást is. Bármilyen szokatlanul is hangozhat korunkban, vallási meggyőződésünktől független, kétségbevonhatatlan kultúr- és vallástörténeti ténynek tekinthetjük, hogy kultúránk egyik legnagyobb közös kincse, a Biblia legnagyobb részében ilyen állapotban lévő emberek ilyen állapotban elhangzott beszédeinek gyűjteménye. De Gesenius tovább vizsgálva a szó Szentírás-beli előfordulásait még messzebb jut, amikor megállapítja, hogy egyes szövegösszefüggésekben a nává, a prófétálás nemcsak verbális kommunikációt, hanem viselkedésmódot, cselekvést, mintegy testbeszéddel, akcióval, mozgással eksztatikusan, elementáris erővel átadott üzenetet is jelenthet, mint ezt a bibliai prófétáknál számos esetben láthatjuk. Az 1Sám 18,10-ben Gesenius így írja körül a szó jelentését: "őrültként viselkedik", "mint őrült, hevesen, szilajul, erőteljesen, vehemensen, felkavaróan, megrázóan agitál, felizgat, nyugtalanná tesz, izgalomba hoz", sőt: "görcsösen, hirtelenül, szaggatottan, lökésszerűen eltorzulva, kifordulva dühöng, lelkesedik, rajongva beszél, eksztázisban van" stb. "Amint a próféták Isten Szellemétől megindítva gyakran őrültként, hevesen agitáltak, görcsösen eltorzultak…", írja, s ekkor… – témánk szempontjából is szinte külön kultúr- és vallástörténeti csemege, ahogyan a korai romantika korának német hebraistáját angolra fordító kálvinista amerikai teológus türelme fogytán szögletes zárójelben kommentálja ezen a ponton nála száz évvel idősebb kollégájának szavait: "[de ez inkább a hamis prófétákra volt jellemző, semmint az igazakra]"… Tetten értük ezen a ponton is a szótárak mélyéig belopózkodott vitát. Múlt századi Európánk romantikus Geseniusa azonban számos példát hoz eksztatikusan viselkedő igaz prófétákra is. Nem kell nagyon sokáig keresgélnie a Bibliában…(A szerző filozófus, teológus)

Érdeklődéssel olvastam cikksorozatukat a pünkösdről és a modern pünkösdizmusról. A huszadik századi pünkösdi ébredés valóban gondolatébresztő téma, különösen a mozgalom igen gyors terjedése szempontjából. Vajon mi állhat annak a hátterében, hogy egy szellemi megtapasztalás és életmód, amelynek bibliai érvényességét másfél évezredig tagadták, néhány évtized leforgása alatt több száz milliós tábort toborozzon magának? Engedjék meg, hogy néhány motívumot kiemeljek a lehetséges okok közül. A mozgalom legtöbb teológusa szerint mindenekelőtt próféciák beteljesedése zajlik a szemünk előtt, és nem emberi kezdeményezés indította el a folyamatot – ahogy a híres pünkösdi szóvivő, Donald Gee mondta: "…a mozgalom egyik igen jellegzetes vonása, amely meglepő módon megkülönböztette a legtöbb olyan ébredéstől, amely előtte járt: egyszerűen egyetlen olyan kiváló személyiség vagy vallási vezető sem volt, akinek a pünkösdi mozgalom születését köszönhette – olyan spontán ébredés volt ez, amely a világ különböző pontjain szinte egy időben jelent meg. A reformációt szinte reflexszerűen Lutherhez kapcsoljuk, a kvékereket George Foxhoz; a metodizmust Wesley-hez, a Plymouth testvéreket Darbyhoz és Graveshez, az Üdvhadsereget William Booth-hoz és így tovább. A pünkösdi mozgalom kiemelkedő vezetői viszont maguk is a mozgalom gyümölcsei. Nem ők hozták létre a mozgalmat, hanem az formálta ki őket." A pünkösdi mozgalom terjedésének gyorsasága, hatásai és ellenhatásai egyaránt a vihar képét idézik. Egy karizmatikus lutheránus vezető szavaival a pünkösdiek "a kereszténység lábujjhegyen álló képviselői, akik mindig arra várnak, hogy valami történjen". Szó szerint értelmezték a Szentírást; olyan emberek kívántak lenni, akiket a "Könyv" és a Szentlélek vezet. A Szentlélekben való élet teljességénél kevesebbel nem érték be. Meggyőződésük szerint Isten e harmadik személyisége kezdeményezi a gazdag és változatos keresztény megtapasztalásokat, s az Ő jelenlétének és működésének világos bizonyítékai nélkül sem a személyes bizonyságtételek nem elfogadhatók, sem az istentiszteletek nem teljesek. És attól fogva, hogy a huszadik század elején egyre többen valóban megízlelték a mennyei erőt, ez a megtapasztalás is maradt a legfontosabb – a Jézusba vetett hit mennyei "visszaigazolása" –, sokkal inkább, mint doktrinális vagy egyházkormányzati kérdések. A gyors növekedéshez hozzájárult az is, hogy a pünkösdiek kezdetben újjáélesztő mozgalomként látták magukat az egyházon belül: az Azusa utcába és más ébredési központokba látogató lelkészek, evangélisták szolgálata Szentlélek-keresztségük után friss lendületet vett, illetve "pillanatok alatt" széthordták a tüzet, hazavitték gyülekezeteikbe. A mozgalom kezdetben főleg a névleges és az ellankadt keresztényekre hatott. Emellett igen nagy hangsúlyt tettek az evangélium hirdetésére is. Nem vártak az emberekre, hanem ők maguk kezdeményezték a kapcsolatokat, igyekeztek elérni őket. Arra a kritikára válaszolva, hogy a pünkösdiek írói munkássága elenyésző, egy történészük a mozgalom ötvenéves évfordulóján ezt mondta: "Krisztus második eljövetelének várása olyan nagyfokú volt, hogy inkább a rövidtávú dolgokra tettünk hangsúlyt. A mi üzenetünk az azonnaliságot fejezte ki: annyi elveszetthez kell eljuttatni Krisztus örömhírét, amennyihez csak lehetséges, még mielőtt Ő visszajön. Így hát sokat prédikáltunk, sokat imádkoztunk és böjtöltünk, de keveset írtunk." A pünkösdi misszionáriusok általában nem váltottak retúrjegyet a hajóutakra: úgy számítottak, hogy a Jézus visszajöveteléig hátralévő időt már a munkaterületükön töltik el. Az evangelizációs buzgalmat rendkívüli áldozatkészség és spontaneitás jellemezte; a személyzet előre megszervezett anyagi támogatás nélkül, "hitből" utazott el a föld minden tájára, és szolgált ott. Már korán érvényesült a bennszülött gyülekezetek alapításának elve. Lewi Pethrus, a bámulatos szervezőképességgel megáldott svéd úttörő például ezt mondta a gyülekezetéből kiküldött misszionáriusoknak, akik Brazíliában három-négyezer fős közösségeket építettek fel: "Most mindezeket a nagy gyülekezeteket rábízzuk a brazilokra. Mindannyian búcsúzzatok el tőlük, és álljatok tovább. Menjetek a szűzföldekre, és kezdjetek mindent elölről. Indítsatok rövid távú bibliaiskolákat; tanítsátok a brazilokat Isten Igéjére és arra, hogy engedelmeskedjenek Istennek és egymásnak, hogy ne legyenek vadak és lázadók." A pünkösdi hívők életstílusa és üzenete abból a meggyőződésből táplálkozott, hogy Isten közöttük van, és kiválasztotta őket egy munka elvégzésére. Ez a bizonyosság, ez a belőlük sugárzó valóságérzet volt az, amely kétségkívül vonzotta az embereket. Valaki azt mondta: "a pünkösdiek azért meggyőzőek, mert ők maguk is biztosak igazukban". Emellett nagyméret? istentiszteleteket tartottak, amelyek fokozottan megteremtették a közösséghez tartozás érzését. Nemi, faji vagy társadalmi hovatartozása alapján senkit sem különböztettek meg hátrányosan, s ez a tendencia minden rétegből vonzotta az embereket. A természetfeletti gyógyító erő, amely már a múlt század derekán újjáéledt az egyházban, továbbra is látványosan működött közöttük, és törődtek a pszichológiai szükségekben levőkkel is. Végül, valóban már az első időktől fogva, újságokat és folyóiratokat használtak a pünkösdi üzenet hatékony terjesztésére, és késlekedés nélkül technikai arzenáljuk részévé tették a huszadik századi tömegmédia többi eszközét is. (A szerző teológus, egyháztörténész)

A XX. századi nemzetközi pünkösdi-karizmatikus mozgalom áttekintésének egyik nehézsége, hogy a különböző országokban kialakult megújulási hullámokat nem mindenhol adminisztrálták a résztvevők és szakemberek, illetve a mozgalmat elutasító, ellenséges környezet ezt nem tette lehetségessé a számos helyen illegalitásban működő irányzatok számára. Az alábbiakban a magát korlátozás nélkül, látványosan reprezentáló észak-amerikai pünkösdizmus fókuszából tekintjük át, a teljesség igénye nélkül, e megújulási mozgalom főbb áramlatait.

A pünkösd megünneplésére készülő keresztény világ napjainkban jelentős változáson megy keresztül. A pünkösdről alkotott, az eseményben főleg ünnepnapot és az Egyház születését látó hagyományos szemlélet megváltozása ma már szinte valamennyi felekezetre hatást gyakorol. Az ünnep modern felfogásában nem a történelmi esemény, hanem a Szentlélek jelenkori kiáradása és a keresztény életben, szolgálatban való jelenléte, működése áll a középpontban. A pünkösd nemcsak múlt, hanem izgalmas jelen és csodálatos jövő egyre több hívő számára.

Az evangéliumi kereszténység társadalmi-politikai hatásait elemző cikkében, amely a Foreign Policy cím? washingtoni folyóiratban jelent meg, William Martin amerikai vallásszociológus arra figyelmeztet, hogy az amerikai kultúra és politikai élet – s az ezen keresztül formálódó globális kultúra – a jövőben sem hagyhatja figyelmen kívül a zsidó-keresztény értékrendet. A növekvő társadalmi befolyást azonban nem sajátíthatja ki a jobboldal – figyelmeztet "Amerikai álmok" cím? írásában az ifjabb John Kennedy által szerkesztett George magazin, amely az evangéliumi keresztények között mind népszerűbb vallási baloldalt mutatja be.

Amióta II. Ptolemaiosz Philadelphosz egyiptomi uralkodó az i.e. III. században Alexandriában létrehozta a Muszeiont, a világ valamennyi múzeuma nevében erre az intézményre utal. Az azonban kevéssé ismert, hogy az alexandriai Muszeion nem a régi tárgyak gyűjtését tekintette fő céljának, vagyis nem a mai értelemben vett "múzeum" volt: itt őrizték az ókor legnagyobb könyvgyűjteményét, amelynek számát 700-900 ezer tekercs közé teszik a kutatók. (A hagyomány szerint a Muszeion számára fordította le hetven zsidó bölcs a Tórát görögre, amelyet Szeptuaginta néven ismerünk.)

Dániel könyvének elbeszélése szerint Nabú-kudurri-uszur, bibliai nevén Nebúkadneccár, az újbabilóni birodalom legjelentősebb uralkodója (i. e. 605–562) uralkodásának második évében álmot látott, amely egy hatalmas szobor képében ábrázolt négy egymást követő világbirodalmat. A szobor feje aranyból készült, amely – Dániel magyarázata szerint – maga a babilóni király, illetve annak birodalma. Melle és karjai ezüstből voltak, amely az utána következő, a babilóninál értéktelenebb birodalmat jelképezte: a méd–perzsa királyságot. A szobor hasa és dereka rézből készült: ez a harmadik birodalom, amely "az egész földön fog uralkodni", Nagy Sándornak és utódainak hellenisztikus királyságait jelentette. A vasból készült lábak a negyedik birodalmat jelképezték, amelyről Dániel az álom magyarázatában ezt mondta: "erős lesz, mint a vas, mert miként a vas széttör és összezúz mindent, bizony, mint a vas pusztít, az előbbieket mind szétzúzza és elpusztítja". A történeti értelmezés szempontjából ez az utolsó birodalom nem lehet más, mint az Imperium Romanum, amelyre egyébként teljes mértékben illenek is a fent mondott tulajdonságok. A szobor lábfeje és lábujjai azonban meglepő módon nem vasból készültek: "És hogy láttad a lábakat és ujjakat részben fazekas-agyagból és részben vasból – megosztott királyság lesz az, s a vas szilárdságából lesz benne, amint hogy a vasat vegyülten láttad a sáragyaggal. S a lábak ujja részben vasból s részben agyagból: a királyságnak egyik része erős lesz, másik része pedig törékeny lesz … nem fognak tapadni egyik a másikhoz, valamint a vas nem vegyül el az agyaggal" (Dán 2,41–43, IMIT-fordítás). A negyedik birodalom fennállásának utolsó szakaszában tehát agyag keveredik a vas közé anélkül, hogy azzal elegyedne – minthogy a két ellentétes tulajdonságú anyag nem képes erre. Több mint érdekes, hogy a Dániel arámi szövege a "keveredés" kifejezésére ugyanazt az erev szót használja, mint amelyből az Európa kifejezés is származik! (Erről részletesebben lásd "Európa elrablása", Hetek 1999/12 március.) Az erev "keverék, elegyes dolog" értelemben több helyütt is előfordul még a Bibliában: Mózes könyve a kevert (len és gyapjú) szövetből készült ruhát is így nevezi; a zsidók egyiptomi kivonulásakor is sok erev népség csatlakozott hozzájuk; Nehemiás idején a fogságból visszatért zsidók közül kirekesztették az erev lakosságot; de Jeremiás így nevezi a Babilónban, ebben a valódi kozmopolita világvárosban lakó, különféle eredet? népeket is. Repedések a Birodalom testén Valóban a Római Birodalom utáni Európa lenne Nebúkadneccár szobrának vasból és cserépből álló lábfeje, amelyben a két egymástól merőben eltérő tulajdonságú anyag (a pusztítást jelképező, kemény vas és a törékeny agyagcserép) nem egyesül egymással? Az európai egység gondolatát Nagy Károlytól napjainkig végigkísérve (lásd "A modern Európa-eszme születése" Hetek 1999/13-14-15) láthattuk, hogy a bibliai kép elképesztő tömörséggel és lényeglátással tapint rá korunk létező valóságára. De mi lehet az oka annak, hogy a "vasbirodalom" – Róma – egységét sem katonai erőszakkal, sem gazdasági-politikai nyomással, sem nyelvi-kulturális alapon nem sikerült máig sem helyreállítani? Ennek megértéséhez vessünk egy pillantást a Római Birodalom történelmére. Róma fennállásának több mint ezer éve alatt, úgy tűnik, sikerrel valósította meg a mai szuperpolitikusok álmát: egy minden szempontból széttagolt, hatalmas kiterjedésű, eltérő hagyományokkal rendelkező birodalmat sikerült egységbe kovácsolnia és egyben tartania. A Római Birodalom szilárd támaszát és egyben összetartó erejét jelentették az istenkirályokként uralkodó császárok, az azoknak engedelmeskedő hatalmas és ütőképes hadsereg, valamint a meghódított területek fokozatos – hol kíméletes, hol drasztikus – romanizálása. Pedig láthatatlan hajszálrepedések vagy nyílt törésvonalak kezdettől fogva jelen voltak az imperium testén. Itt volt mindenekelőtt a kétféle nyelv használata: keleten a görög, nyugaton a latin számított hivatalos nyelvnek (a nyelvi határvonal valahol a Balkán-félsziget közepén, valamint a mai Líbia és Egyiptom határán húzódott). A görög kultúrával több évszázada átitatott keleti tartományokat a rómaiak meg sem próbálták olyan szinten romanizálni, mint Hispániát, Galliát, vagy Africát. Így a 395 után leváló Kelet-Római Birodalom, majd annak örököse, Bizánc, szinte "érintetlenül" vehette át az antik Hellász nyelvi és kulturális örökségét. Nemzetiségi ellentétek sokáig nem ütötték fel a fejüket a Birodalomban, a II. század végén azonban már a hadseregen belül is jól kivehetők az etnikai elkülönülés jelei. A birodalom fennmaradását biztosító legiók ekkoriban már saját toborzási körzeteikben szolgáltak, s egyfajta sajátos nacionalizmus gócpontjai lettek: az illír–thrák–germán, a szír–egyiptomi–arab (keleti) és a gall csoportok rivalizáltak egymással az elsőségért, illetve azért, hogy kinek a soraiból kerülnek ki a császárok. Az igazi gondok azonban a népvándorlás egyre erősödő hullámaival jelentkeztek. Kisebb népcsoportok már az I–II. században is beleütköztek Róma erődített határvonalába, a limesbe, de ezeket a csoportokat – megvesztegetéssel vagy katonai erővel – még sikerült feltartóztatni. A III. századra azonban ezek a népek hatalmas törzsszövetségekké duzzadtak, amelyeket egy-egy vezető egyéniség fogott össze. Ezek a "barbár" törzsek a IV. században a hunok támadása elől menekülve valósággal elsöpörték a Római Birodalom védelmi rendszerét. Így a császárok – a látszat fenntartása érdekében – új taktikát választottak velük szemben: "szövetségesekként", de teljes autonómia biztosításával, betelepítették őket a Birodalom határai mögé. 382-ben a gótokat Thrákiában, a vizigótokat az Al-Duna mentén, a gótokat, alánokat és a hunok egy csoportját pedig Pannoniában telepítették le. Ez a kikerülhetetlen lépés azonban végzetes döntésnek bizonyult: a törzsek ugyanis ettől kezdve feltartóztathatatlanul özönlötték el a Nyugat-Római Birodalom tartományait, sőt magát Itáliát is. Néhány évtized alatt az egykor hatalmas "vasbirodalom" önálló germán államokra hullott szét. A Birodalom keleti fele – a bomlás már észrevehető jelenségei ellenére – még megtartotta területi integritását. Császárai 476 óta elméletileg a Római Birodalom egyedüli örököseinek tekinthették magukat: államukat Romániának, fővárosukat Nea Róménak, azaz Új Rómának nevezték (Konstantinápoly). A barbár betörések mellett egy belső, szinte láthatatlan törésvonalat jelentett a birodalomban a kereszténység megjelenése, amellyel mint komoly gazdasági-politikai tényezővel a császároknak már a II. század közepétől számolniuk kellett. Az új vallás terjedésével ugyanis megbomlott az államrend alapjának tekintett görög-római vallási rendszer, amelynek élén Augustus óta a császár személye állt. A keresztények ugyanis csak a császárért, de nem a császárhoz voltak hajlandók imádkozni. Emellett – mint arról a II. század elején az ifjabb Plinius számolt be Traianus császárnak írt levelében – bizonyos tartományokban valósággal kiürültek a pogány templomok. Ez pedig nemcsak szellemi, hanem érzékeny gazdasági veszteségeket is okozhatott a birodalomnak. Nem véletlen tehát, hogy az első keresztényeket állandóan az államrend elleni szervezkedés vádjával illették, felforgató elemeknek tartották, akik a provinciák békéjét fenyegetik. A "konstantini fordulat" előzményei és következményei ismertek: a császárság az időközben dogmatizálódott és hierarchizálódott egyetemes (katolikosz) egyházban vélte megtalálni azt a szervezetet, amellyel összefogva a túlélést biztosítani tudja. Ekkorra már maga a kereszténység is végletesen megosztott volt, ezért nekik is kapóra jött a császár ajánlata, a világi hatalom segítségével ugyanis reményük támadt az egység helyreállítására. A IV–V. században lezajlódott meghatározó folyamatok révén tehát két fontos törésvonal alakult ki az egykori birodalomban: az egyik az etnikai, a másik a vallási problémakör, amelyek máig hatóan befolyásolták kontinensünk történelmének alakulását.Vallási törésvonalak A 395-ben hivatalosan is kettévált Római Birodalom kétféle szellemi örökségét a nyugati katolicizmus és a keleti ortodoxia között húzódó törésvonal fejezi ki a legjobban. A császári "kard", vagyis a hamisított "Konstantini Adománylevéllel" az egyházra ruházott világi hatalom nem volt képes a meglévő ellentéteket felszámolni a két egyház között. Természetesen mindkét egyház a maga tanítását tekintette egyedül helyes, igaz (ortodox) tanításnak, illetve az egyetemes (katolikus) keresztény hagyomány letéteményesének. Az 1054-es nagy egyházszakadás (szkizma) után az ortodoxnak is nevezett keleti (görög, bizánci) egyházhoz a balkáni államok és az orosz fejedelemségek tartoztak, míg a katolikus nyugati (latin, római) egyház peremét keleten a Német Lovagrend baltikumi állama és a Magyar Királyság jelentette. Ma a két befolyási övezetet elválasztó vonal északról indulva Finnország és Oroszország között, majd a balti államok mellett fut végig, áthalad Ukrajnán és Románián (itt Erdély jelenti a határt), végigmegy a volt Jugoszlávián, Szerbia és Horvátország határán. Samuel P. Huntington amerikai történész szerint: "ez Európa kulturális határvonala, amely a hidegháborút követő világban Európa és a Nyugat politikai és gazdasági határaként is működik". (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) Lengyel, litván és magyar politikusok és ideológusok előszeretettel hangoztatják, hogy akkor csatlakoztak a Nyugathoz, amikor a X. században Bizánccal szemben a latin világra, vagyis a katolicizmusra szavaztak. Huntington egészen odáig merészkedik, hogy kijelenti: csakis ezeknek az államoknak van esélyük a jövőben az Európai Unióhoz történő csatlakozásra, "mert az EU területe úgy esik egybe a nyugati civilizációéval, ahogy az az európai történelemben mindig is létezett". Szinte az egykori római birodalmi határvonal, a limes mentén jött létre a másik, ma már kevésbé látványos törésvonal, a római katolicizmus és a protestantizmus között. A határtól délre eső országok túlnyomórészt katolikusok, míg az attól északra fekvő vidékek lakossága többnyire valamelyik protestáns felekezethez tartozik. A Respublica Christiana (a pápa fősége alatt egyesülő katolikus Európa) régóta dédelgetett eszméjét alapjaiban rombolta széjjel a Luther által 1517-ben kezdeményezett reformáció, amelynek hatása nemcsak vallási, hanem gazdasági téren is érezhető volt. Max Weber óta közhelynek számít, hogy a "protestáns etika és a kapitalizmus szelleme" között egyenes összefüggés található, amit a protestáns országok (mindenekelőtt Anglia és Németalföld) robbanásszer? gazdasági és civilizatorikus fejlődése igazol a XVII. században. A vallások közötti harmadik – korunkban talán legnagyobb jelentőséggel bíró – törésvonalnak az iszlám és a keresztény világ között húzódó határ tekinthető. A muszlim vallás létrejötte óta (VII. század) folyamatosan rohamozza Európa peremvidékeit. Gibraltár névadója, Tarik 711-ben Hispániába átkelve mindössze négy év alatt hódította meg a félszigetet, s csak 732-ben a keresztény uralkodók közös fellépése tudott határt szabni terjeszkedésének. A mórokat csak évszázadok múltán sikerült kiűzni Spanyolországból, utolsó erősségük, Granada 1492-ben, Amerika felfedezésének évében esett el. Délkeleten a Balkán-félsziget a XIV–XV. században egy új iszlám nagyhatalom, az oszmán–török birodalom részévé vált. Európában a XIII. század óta egyetlen "keresztény" országban sem tűrték meg a musz-limokat, kivéve a spanyol fejedelemségeket, ahol a meghódított mórok, az úgynevezett mudejarok egy darabig még bántatlanul élhettek, ezzel szemben a legtöbb muszlim országnak mindig is voltak keresztény vallású alattvalói. Ma éppen fordított a helyzet: az európai országokban jelentős muszlim vallású kisebbség él (Strasbourgban, az Európa Parlament székhelyén éppen most adtak át egy nagymecsetet a város 40 ezer fős iszlám közössége számára), míg a fundamentalista iszlám országok nem nagyon tűrik meg a keresztények jelenlétét. Ma többek szerint az iszlám és a kereszténység évszázados párharca a Balkánon éledt újra. Úgy is fogalmazhatnánk: a Balkán vallási törésvonalak mentén balkanizálódik újra. Egy amerikai kutató ezt így fogalmazta meg: "Két fegyver villan elő a Balkánon, az egyiket eddig a keleti ortodoxia palástja rejtegette, a másikat az iszlám fátyol."Etnikai és politikai törésvonalak A Római Birodalom felújításának (re-novatio Imperii Romani) első nagy kísérlete Nagy Károly nevéhez fűződik. 800 karácsonyán a pápa imperatorrá és augustusszá koronázta a frank uralkodót, ám Károly megelégedett a "Római Birodalom kormányzója", valamint a "frank és longobárd ki- rály" címmel. Nagy Károly Imperium Christianuma nem lehetett tartós, halála után három évtizeddel végérvényesen részekre hullott. A nyugati kereszténység egyetlen birodalmi keretben történő politikai egyesítése mindeddig nem járt sikerrel. A középkori "keresztény birodalomban" sokféle etnikum, civilizáció, mentalitás és nyelv élt egymással keveredve – írja Katus László történész. Nyugat-Európa lakossága nyelvileg két nagy nyelvcsaládhoz, a latinhoz (lingua Romana) és a germánhoz (lingua Theotisca) tartozott. A IX. században az újlatin szövegek mellett már megjelentek az első német nyelvemlékek is. A birodalom továbbá négy nagy, sajátos történelmi hagyományokkal bíró egységből állt: Francia (a frank törzsterület), Germania, Aquitania (a Loire-tól délre fekvő területek) és Italia. Az egységre való törekvés inkább csak a kancelláriai tisztviselők képzeletében élt. A kor kezdetleges kommunikációs eszközeivel egy ilyen hatalmas, kontinentális birodalomban igen nehéz volt áthidalni a távolságokat. A regionalizmus erősnek bizonyult: az egyes tartományi királyságok (regnum) önálló életet éltek, s a központi hatalom gyengülésével a IX–X. században ténylegesen önállóvá is váltak. Mindehhez járult a népvándorlás utolsó hulláma, az arabok, vikingek, majd a magyarok támadása, amelyek szintén a Birodalom felaprózódását segítették elő. 962-ben I. Ottó német király koronáztatta magát császárrá Rómában, de az így létrejött Német-Római Császárság, amely formálisan 1806-ig fennállt, sohasem tudott igazán univerzális Imperium Christianummá válni, hanem megmaradt német államnak, s már a XIII. században részeire bomlott. Később, a XV–XVI. századtól kezdve már az egységesebbé vált, jobban megszervezett újkori nagyhatalmak rivalizálása, eltérő érdekeik összeütközése, nemegyszer fegyveres konfliktusa jellemezte Európát. Változatos szövetségi rendszerek jöttek létre, amelyek által a kisebb, helyi ellentétek is gyakran nagyobb háborúkhoz kapcsolódtak – annak ellenére, hogy a hatalmak együttélésének, versenyének módszereit a XVII–XVIII. században már elméletileg is megfogalmazta a nemzetközi jogi és politikai irodalom. A szerzők azt kezdték hangsúlyozni, hogy a különböző európai országok minden ellentétük és összeütközésük ellenére is egyazon nagyobb egység tagjait képezik. Egy 1758-ban megjelent nemzetközi jogi munka egyenesen azt fejtegette, hogy a modern Európa egybefüggő politikai rendszert alkot, amely már nem "az elszigetelt daraboknak az a zavaros halmaza", mint egykor. A kijelentés elhamarkodottnak bizonyult. Európa ezután is széttagolt, akadozva működő államrendszerek halmaza maradt, amely véres háborúival rengeteg szenvedést és pusztulást hozott. Volt azonban egy történelmi eredménye is: egyik hatalomnak sem sikerült erőszakos uralma alá vetnie az egész kontinenst, és létrehoznia egy egységes, általa irányított hatalmi szervezetet. Nem sikerült sem V. Károlynak, sem Napóleonnak, sem Adolf Hitlernek.Amerika: az egység kovásza? A II. világháború pusztításai nyomán Európában újra teret nyert a feldúlt államok egységesítésének gondolata. Ez a törekvés az Egyesült Államokban talált a legnagyobb támogatóra. Az USA kezdetben a Marshall-segélyt használta eszközként, hogy rávegye az európaiakat: gazdasági szükségleteiket ne egyénileg, hanem összehangoltan juttassák kifejezésre. A megszálló amerikai csapatok biztosították az Egyesült Államok befolyásának érvényesülését a nyugat-európai országok politikájának formálásában; hozzájárultak a megszállt országok mind gazdasági, politikai, mind pedig katonai talpra állításához. Ennek érdekében alakult meg 1949-ben az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), egyértelműen amerikai kezdeményezésre és az Európában állomásozó amerikai haderő erejére támaszkodva. 1954-ben újabb áttörés következett: a nagy háború vesztesei közül Olaszország, a Német Szövetségi Köztársaság, Spanyolország és Portugália csatlakozott a Nyugat-Európai Unióhoz (WEU), ami a lehető legszorosabban kötődött a NATO-hoz. Az 1967-ben megalakult Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac) a tagországok gazdasági integrációját segítette elő, a nyilvánvaló megosztottságok és érdekellentétek ellenére. A NATO 1988. március 3-i csúcsértekezletén a szövetség XXI. századi stratégiájának egyik legfontosabb célját abban látták, hogy "véget vessen az európai kontinens természetellenes megosztottságának". Vázlatos történelmi áttekintésünk éppen eléggé bizonyította azt, hogy a természetellenes szó használata ebben a szövegkörnyezetben mennyire hamis és megtévesztő. Azt se feledjük, hogy Amerika egyszer már vállalt Európában rendteremtést, szintén ideológiai alapon, amelyet akkoriban úgy hívtak: "a népek önrendelkezési elve". "Minden népnek joga van megválasztani, milyen fennhatóság alatt akar élni. Programomat egyetlen nyilvánvaló elv hatja át. Ez az elv igazságot szolgáltat minden népnek és nemzetnek, jogot, hogy valamennyien egyenlő szabadságot élvezzenek" – üzente Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke az I. világháború utolsó évében Európa népeinek. A háborúba belefáradt "óhaza" polgárai rajongó lelkesedéssel vették hírül, hogy Amerika beavatkozása az európai háborúba forradalmian új eszmét készül meghonosítani a kontinensen: a minden népet egyaránt megillető jogot, a népek önrendelkezésének elvét. "Amerikai elvek ezek, amerikai módszerek – mondta büszkén Wilson –, ezek az emberiség elvei, és győzedelmeskedniük kell." Ismeretes, hogy az 1919–21-es Párizs környéki konferenciák békeszerződései, amelyek Wilson elveit valósították meg a gyakorlatban, máig ható súlyos feszültségeket, újabb európai törésvonalak tucatjait eredményezték. Az alapproblémát egy angol politikus, Sir Ivor Jennings az ötvenes években így fogalmazta meg döbbenetes tömörséggel: "Első látásra egyszerűnek tűnt: döntsön a nép. Valójában azonban képtelenség volt, mert a nép egészen addig nem tud dönteni, ameddig valaki más el nem dönti, hogy ki a nép." Hamarosan Wilsonnak is szembesülnie kellett a kételyekkel. Két évvel azután, hogy Európához intézett üzenetében a nemzetközi élet új normájává emelte az önrendelkezés elvét, így válaszolt a párizsi béketárgyaláson elébe járuló ír küldöttségnek: "Önök napjaink legnagyobb metafizikai (!) tragédiájára mutatnak rá. Amikor én azokat a szavakat kimondtam, anélkül tettem ezt, hogy akár csak tudtam volna azoknak a nemzetiségeknek a létezéséről, amelyek most nap mint nap elénk járulnak. Nem is tudják, nem is mérhetik fel, micsoda szorongást élek át amiatt, hogy azzal, amit mondtam, sokmillió ember reményeit felkeltettem." A metafizikai tragédia, amelyre Wilson két év alatt rádöbbent, abban állt, hogy ő sem találta meg a kulcsot Európa mély, több évszázados törésvonalainak öszszeforrasztásához. Nem tudta biztosítani a függetlenségre vágyó etnikumok útját az állami önállósághoz úgy, hogy eközben az "európai normák", a konszenzusra épülő demokratikus eljárások és a polgári szabadságjogok ne sérüljenek.

"1969-es hivatalba lépésem előtt kétszer találkoztam Mindszenty bíborossal" – írja visszaemlékezéseiben Alfred Puhan, egykori budapesti amerikai nagykövet. A húsz esztendővel ezelőtt Budapestre érkezett diplomata 1990-ben megjelent emlékiratai (The Cardinal in the Chancery and Other Recollections, Vantage Press) első kézből származó adalékokkal gazdagíthatják az 1956-os forradalom után másfél évtizeden keresztül menekültként a Szabadság téri amerikai külképviseleten élő hercegprímás körüli nemzetközi bonyodalmak és az elutazását megelőző egyezkedések történetét (rövidített és szerkesztett változat).

A világtörténelem legfontosabb pészachja – amióta csak Mózes törvénye elrendelte ezt a tavaszi ünnepet – a mai időszámításunk szerinti 32. évben, Niszán hó 14. napján köszöntött Jeruzsálemre. Előző éjjel az Olajfák hegyén a főtanács rendeletére letartóztatták a názáreti Jézust, akinél nagyobb hatású próféta Jeremiás, Illés, vagy egyesek szerint Mózes óta nem lépett fel Izraelben. De nőttön-nőtt azok tömege is, akik benne látták az Izraelben évszázadok óta várt, a szent Írásokban előre kijelentett Fölkent Szabadítót, a Messiást. A történet folytatása közismert; ám a Jézus peréről, keresztre feszítéséről és feltámadásáról szóló evangéliumi beszámolók a mai napig is a kritika kereszttüzében állnak – miközben fontos történeti dokumentumokról egyáltalán nem, vagy csak alig esik szó az eseményekkel kapcsolatban.

Európa belső határai kulturális és szellemi tekintetben hosszú évszázadok, sőt évezredek óta meglepő folytonosságot mutatnak. Amikor i.sz. 395-ben a két császári testvér, Honorius és Arcadius között megtörtént a Római Birodalom két részre osztása, valószínűleg nem gondolták, hogy a kontinens e kettéválasztása ennyire hosszú életűnek bizonyul majd.