Illusztráció( Forrás: Shutterstock/PuzzlePix)
Korábban megjelent cikkünket Húsvét alkalmából teljes terjedelmében elérhetővé tettük.
Valamennyi, nem a klasszikus zsidó–keresztény kultúrkörből eredő vallás tanít valamit a lélekről és annak halál utáni állapotáról: némelyek szerint a lélek halhatatlan, s a testből való kiszabadulása után tovább él valahol, egy jó vagy egy rossz helyen; némelyek szerint csak addig él tovább a holtak országában, ameddig a volt lakóhelye, a test is épségben van; mások szerint újabb testbe költözik, és ezt újra meg újra ismétli a végtelenségig; ismét mások azt tartják, hogy e körforgásból kiszabadulva végül feloldódik – s így megszűnik – valamilyen univerzális isteni tudatban; vagy éppenséggel öntudatát is megőrizve él tovább e szellemi birodalomban; vannak, akik azt állítják, hogy a halál után alkotóelemeire bomlik a testtel együtt, s így megsemmisülve szétszóródik a kozmoszban; némelyek szerint talán nincs is az embernek szelleme-lelke, s így a kérdést sem teszik fel – és még hosszan sorolhatnánk a különféle nézeteket, amelyek a fenti alapelemek legváltozatosabb ötvözeteit is felsorakoztatják.
Azt a hajmeresztő állítást azonban, mely szerint valamennyi e Földön valaha is élt ember egy adott időpontban visszakapja ugyanazt a – fizikai! – testet, amelyben – egyetlen – életét leélte, ám olyan halhatatlan – de továbbra is fizikai! – formában, amelyben azután örökké fog élni ugyanazon individuumként, aki mindig is volt, és többé nem hal meg – nos, ezt a megdöbbentő hitvallást minden vallások között egyedül a zsidó–keresztény tradíció fogalmazta meg, sőt tette alapvető fontosságúvá.
Minden történelmi és értelmezési hordalékától megtisztítva ugyanis pontosan ezt állítja a halottak feltámadásának klasszikus judaista és keresztény meggyőződése egyaránt – ráadásul e tekintetben teljes nézetazonosság van közöttük.
