A Thomas Edisonnak tulajdonított mondás szerint „Az Alkotmány ereje abban az elszántságban rejlik, mellyel a nép védelmezi”. A hatályos magyar Alkotmány ereje ebből a nézőpontból szinte a nullával egyenértékű. Az elmúlt időszakban az alaptörvény megváltoztatásáról folytatott, merőben értelmiségi vita a közvélemény többségének ingerküszöbét nem nagyon üti meg. A vonatkozó közvélemény-kutatások ugyan masszív támogatottságot mutatnak ki a kormány új Alkotmány megalkotására irányuló szándéka mögött – gyanítható ugyanakkor, hogy a sok „igen” mögött valójában a jelenlegi politikai berendezkedéssel szembeni elégedetlenségen és a kormány magas támogatottságán túl nagyfokú érdektelenség és az Alkotmány szerepével kapcsolatos tudatlanság is rejlik. Az 1989-ben átfogóan módosított, de 1949-es keltezésű és deklaráltan átmeneti Alkotmányt az elmúlt húsz évben egyik politikai erő sem próbálta valódi politikai jelentőséggel felruházni, a demokrácia alapokmányává tenni. Ennek megfelelően nem is vált olyan, a rendszerrel való érzelmi azonosulásra is lehetőséget adó szimbólummá, mely bármiféle védelmet jelenthet a demokráciára és a jogállamiságra leselkedő veszélyekkel szemben. Ebből a szempontból sok pszichológiai igazság rejlik Orbán Viktor szavaiban: az Alkotmány egy „technokrata szabályhalmaz”, amelyben nincs semmi, amit az ember tisztelhetne (az új Országgyűlés ennek megfelelően már hatszor nyúlt hozzá az alaptörvényhez). Miért is tisztelné bárki, ha maguk a politikusok sem tisztelték soha, és mindig csak átmenetiségéről, posztkommunista jellegéről, megváltoztatásának szükségességéről beszéltek?Érdekes és színvonalas, ugyanakkor szerteágazó vita bontakozott ki az utóbbi hetekben a Hetek hasábjain, melynek fókuszában az alapkérdés áll: indokolt-e, helyes-e a Fidesz újraalkotmányozási törekvése, illetve kell-e nekünk egyáltalán új Alkotmány? A válasz, némi leegyszerűsítéssel, két részre bontható. Ha közjogi szempontból vizsgáljuk az Alkotmány szerepét, nem tűnik sürgetőnek az új-raalkotmányozás – ahogy arra Gulyás Gergely is utalt. Ha eltekintünk az elmúlt ciklusok parlamentjei által szorgosan halmozott alkotmányos mulasztásoktól (melyek ledolgozására a kétharmada okán az új kormánynak lenne lehetősége), az Alkotmány jogi szempontból tökéletesen betöltötte szerepét a joghierarchia csúcsán. Ezt mutatja az is, hogy a jogszabályok alaptörvénnyel való ütközését vizsgáló Alkotmánybíróság a rendszerváltás utáni kormányok legfontosabb ellensúlyává vált (kérdés persze, hogy ezt a szerepét a megváltozott jelölési gyakorlatot követően is megtartja-e). Ha a kérdés másik oldalát, az alaptörvény rendszerstabilizáló szerepét, illetve az állampolgárok Alkotmányhoz való viszonyát vizsgáljuk, a változás feltétlenül szükségesnek tűnhet. Ezt a szempontot Hack Péter a lakásfelújítás hasonlatát alkalmazva találóan úgy fogalmazta meg: „sokszor a lakókat nem racionális megfontolások vagy tényleges igények, hanem csupán szubjektív hangulatok, érzések indítják arra, hogy otthonukat átalakítsák, a nappalit felcseréljék a hálószobával, a szülői hálót a gyerekszobával”. Az elmúlt években a demokratikus rendszerrel szembeni ellenérzések olyan erősek lettek, hogy ez szinte üvöltene a jelképes és látványos változtatásokért. A demokráciával szemben szélsőségesen elégedetlen választók aránya a European Social Survey adatainak tükrében 2009-re 30 százalékra nőtt. A politikaellenes érzelmek az elmúlt években a rendszer kereteit kezdték szétfeszíteni. Egyetértek Gulyás Gergellyel, hogy az előző nyolc évben az „állami működés terén is olyan mélyre süllyedt, amely a társadalom jogállamba vetett hitét megrendítette”. Hozzá lehet azonban tenni, hogy a rendszerellenesség utóbbi években tapasztalható elharapózásában a demokratikus „alapozás” teljes hiánya, tehát az elmúlt húsz év rendszerszocializációjának kudarca is benne rejlik, és a bizalom lebontásában az elmúlt években a – parlamenti és parlamenten kívüli – ellenzék is aktív szerepet vállalt, ugyanakkor a felelősség alapvetően valóban a kormányokat terheli.A jogállamba vetett hit megrendülése, a „rend” és a „hatékonyság” iránt feltámadó elementáris igény vezetett el oda, hogy a Jobbik a legutóbbi országgyűlési választáson a listás szavazatok 17 százalékát szerezhette meg. És ez vezetett el oda is, hogy a kormány most gyakorlatilag úgy iktathatja ki az ellensúlyokat a rendszerből, úgy foglalhatja el és alakíthatja át kedve szerint az intézményeket, hogy mindezt a közvélemény többségének lelkes helyeslése kíséri. Ennek tükrében (ha a demokrácia fogalmát az intézményrendszer helyett a népakarat felől közelítjük meg) pedig valódi dilemmát takar a jobboldalon megfogalmazódó kérdés: „Mi ebben az antidemokratikus, ha a nép éppen ezt akarja?” További „szimbolikus” érv az Alkotmány módosítása mellett éppen az, hogy hatályos Alkotmányunk magát is átmenetiként határozza meg, saját szavatosságát „Hazánk új Alkotmányának elfogadásáig” jelölve ki. Az új Alkotmány mellett tehát nyomós érvek szólnak. Ám hogy képes lesz-e az új Alkotmány a neki szánt rendszerstabilizáló szerepet betölteni, az több szempontból is kérdésesnek látszik. A „gyereket a fürdővízzel együtt”. A probléma az Alkotmány megváltoztatásával kapcsolatban ott kezdődik, amikor az érvelés fő indokává nem az átmenetiség, hanem az elmúlt nyolc év kormányzati teljesítménye válik. Gulyás Gergely szavaival: „A magyar állam iránti bizalomvesztés két kormányzati ciklusa után az új Alkotmány elfogadásával egy változatlan formában működő alkotmányos intézmény is nagyobb közbizalomra tarthat számot.” Ebből a logikából kiindulva ugyanakkor minden népszerűtlen kormányzási periódust új Alkotmány elfogadása követhetné. Hazánkban jellemző mentalitás, hogy a rendszer átmeneti szereplőinek hibáit a rendszer egészének átalakításával kell kiküszöbölni. A demokratikus rendszer logikája azonban az, hogy a hatalom gyakorlásának átmeneti hibáit a rendszer az új vezető kiválasztásával korrigálja. Ez áprilisban meg is történt.Az új Alkotmány a Fidesz Alkotmánya lesz. A Fidesz az Alkotmány preambulumába (a NENYI-hez hasonlóan) saját politikai helyzetértékelését kívánja majd belevinni. Az ellenzéki pártok az új Alkotmányt várhatóan nem fogják elfogadni mint a Nemzet Alkotmányát. Az Alkotmányt előkészítő eseti parlamenti bizottságban, utána majd a plenáris ülésen is leszavazhatják az alapdokumentumot (vagy tartózkodhatnak). Az új alaptörvényt a Fidesz saját Alkotmányaként értékelik és támadják majd, amelyet szerintük a Fidesz saját Alkotmánybírósága védelmez. A baloldal markáns szimbolikus tartalma miatt („Isten, Haza, Család”), a szélsőjobboldal puhasága miatt támadja majd. Az új Alkotmány dicsősége a Fidesz politikai népszerűségével együtt kophat meg előbb-utóbb. Az új Alkotmány legitimitása kérdéses lesz. A fentivel összefüggő probléma, hogy a kormányfő nyilatkozatai alapján az új Alkotmányt nem fogja népszavazás szentesíteni. Ez azon túl, hogy a világban alkalmazott alkotmányozási gyakorlatok felől nézve nehezen indokolható, és szembemegy az Orbán Viktor által sokat hivatkozott francia példával is (a Negyedikből az Ötödik Köztársaságba való átmenetet 1958-ban sikeres népszavazás pecsételte meg), magának a Fidesznek is okozhat komoly problémákat a jövőben. A népszavazás éppen arra lenne jó a Fidesz szempontjából, hogy a még jelenleg is formálódó alkotmányozási terveit közvetlen felhatalmazással erősítse meg. Mivel az ellenzék egy éven belül várhatóan nem fog feltápászkodni, a Fidesz mozgósító ereje teljében van, a referendum sikere (még ha az érdeklődés nem is lenne kiemelkedő) borítékolható lenne. Ha a népszavazás sikeres, az új Alkotmányt az ellenzéki pártok is kénytelenek elfogadni és támogatni. Ennek hiányában azonban folyamatos támadásra ad majd lehetőséget részükről az új Alkotmány „illegitimitása”. A Fidesz mostani ellenzéke a jövőben, kormányzati pozícióban pedig azzal az igénnyel léphet fel: cseréljék le a „Fidesz Alkotmányát” a „Nemzet Alkotmányára”. Könnyen lehet tehát, hogy az új alaptörvény Pandora szelencéjét felnyitva hosszabb távon nem megerősíti, hanem éppen ellenkezőleg, még inkább fellazítja a rendszer iránti bizalmat, és ingatagabbá teszi annak alapjait. (a szerző a Political Capital elemzője)
