Az ember közösségi léte, az együttélés elképzelhetetlen értékalapú - tételszerűen megfogalmazott és hallgatólagos - megegyezések rendszere nélkül. Olyan, a közösségteremtés akaratában gyökerező elvekre van szükségünk, amelyeket nemcsak a szankcionált törvény kényszerítő ereje tart életben, hanem az emberek belső meggyőződése, együttes hite és közös belátása teremt. És ilyenformán sokszor kikezdhetetlenebbek az írásba foglalt paragrafusoknál is.
De vajon mi történik akkor, ha ez a mélyen gyökerező meggyőződés megrendül, ha az ésszerű értékek veszendőbe mennek, s végső soron kárt szenved a közösségteremtés igénye is? Vagyis amikor bekövetkezik az, hogy - Shakespeare szonettjének szavaival - az „Észre láncot doktor Balga vet"?
A válság demokráciaellenes
A válasz a liberális demokráciák válsága. Erre hívja fel a figyelmet az amerikai elnökválasztások évtizedeken keresztül megkerülhetetlen személyisége, Walter Lippmann A közjó filozófiája (The Public Philosophy, 1955) című könyvében.
„A Nyugat társadalmának központi és kritikus problémája - írja -, hogy a demokráciákban csökken a civilizált magatartás hagyományainak befogadása." Mert feledésbe merült az az évszázadokon átívelő meggyőződés - amit a demokratikus intézmények alapítói is rendíthetetlenül vallottak - , hogy a közösségi és személyes cselekvésnek vannak olyan okmányokba nem foglalt mintái, amelyek védik a szabadság eszményeit, és a demokrácia gyarapodását szolgálják. S ezt nevezi Lippmann - a római jog ius naturale fogalmából származtatott, immár a bölcselet területén használatos természettörvény alapján - a közjó filozófiájának.
A két világháború kataklizmája azonban bebizonyította, hogy az ésszerűen megfogalmazott igazságok egyetemes befogadásába vetett hit csak illúzió. Lippmann ugyanarra a meggyőződésre jut, mint E. M. Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című első világháborús regényének főhőse: „Az első pergőtűz rámutatott a tévedésünkre, s rommá lőtte azt a világnézetet, amelyre bennünket tanítottak."
A közjó filozófiájának újrafelfedezésétől és kétségtelenül szükséges megújításától függ a nyugati demokráciák jövője. Hiszen a válság demokráciaellenes, szélsőséges politikai erők táptalaja. Az erőtleneket fölváltják az erősek. Így volt ez a történelemben akkor is, amikor a kommunista és a náci ideológia színre lépett. Természetesen a nagyobb szabadság és a nép, a nemzet megmentése jegyében: így az egyik népi demokratikus volt, a másik nemzeti szocialista.
Mindenki szeret a demokráciára hivatkozni. Még napjaink - a diktatúrákkal egy tőről fakadó - terrorista mozgalmai is. Ők a korábbi diktatúrákkal egyetemben annak a Lippmann által jakobinus doktrínának nevezett eszmerendszernek a képződményei, amely szerint a túloldalon a gonosz uralkodik, s ezt kell elpusztítani, hogy beköszönthessen a régóta várt aranykor. Az emberölés, a tömeggyilkosságok és „a háború csak akkor lehet népszerű - írja Lippmann -, ha az ellenség minden porcikájában bűnös". Így tehát saját gonoszságukat az ellenfeleikre ruházzák.
2010. 10. 01. (XIV/39)
