A nagymúltú és most részben felújított jáki templom ünnepélyes átadásán részt vett a miniszterelnök; s mint az utóbbi időben bármilyen kínálkozó alkalommal, ezúttal is kormányzásának sikereit propagálta. Lényege szerint „a kontinens és benne Magyarország” megújulásáról szólt a beszéd, arról, hogy „az életfelfogás középpontjába” vissza kell helyezni „az imádság és a munka hagyományát”. Önmagában ez a jámbor óhaj azonban nem érné meg, hogy utólag szót ejtsünk róla, bár egy kormányfőtől kissé intoleráns igénynek tartjuk az imádság és a munka ilyetén szoros egymáshoz kötését – a magunk részéről megengednénk mind a honi, mind az európai polgároknak, hogy eldöntsék, összetartozik-e számukra ez a két princípium. Azt hívják ugyanis lelkiismereti szabadságnak, amikor az ember egyéni akaratától függ, ateistaként avagy hívőként él, és természetesen vallását is maga választja. Ám legalább mi legyünk türelmesek, végtére Orbánnak szíve joga kifejteni a saját „életfelfogását”, még akkor is, ha személyes nézeteit kategorikus imperatívuszként fogalmazza meg; most már nemcsak szűkebb politikai közössége, hanem az egész kontinens számára is.