Matolcsy György jegybankelnöki kinevezése kissé mintha elterelte volna a közfigyelmet arról a szintén nem elhanyagolható fejleményről, hogy utóda a nemzetgazdasági miniszter posztján Varga Mihály lett. Persze, ez a változás azért sem keltett különösebb izgalmat elemzői körökben, mert Varga volt már pénzügyminiszter az első Orbán-kormányban, és mielőtt legutóbb az IMF-tárgyalásokat vezette – pontosabban: vezette volna, hiszen azokra végül is nem került sor –, a miniszterelnök kabinetfőnökeként is dolgozott. Szakmai habitusa tehát már ismerős, és attól különösebb meglepetéseket eddig sem várt senki. Matolcsy kényszeres extravaganciájával ellentétben Varga mindig igyekezett ragaszkodni a szolid fogalmazásmódhoz; kivéve persze néhány parlamenti megszólalását, amikor a vitában óhatatlanul a kötelezően radikális Fidesz-tónust követte. Mindazonáltal nemzetgazdasági miniszterként azt várják tőle szakmai berkekben, hogy szerényebben fogja hirdetni a kormány világraszóló sikereit – minthogy Matolcsyval ellentétben nem autoszuggesztív alkat, nem festi át magában mindenáron a valóságot.

Kommunikációs akciósorozatba kezd hamarosan a kormány; minden háztartás kap egy tájékoztató füzetet az elmúlt két és fél év sikereiről, aztán folyamatosan jönnek majd az újabb és újabb plakát-és médiahirdetések, amíg a máris több mint egymilliárdos keretből futja. Bár nincsenek kételyeink azt illetően, hogy ha a választásokhoz közeledve elfogyna a pénz, további tetemes összegeket fektetnek a remélt győzelembe. Ezek a várható invesztíciók persze nem számítanak hivatalos kampányköltségnek; dehogy, hiszen tudjuk, hogy mindezzel a kormány csupán rendes tájékoztatási kötelezettségének tesz eleget.

Az LMP-ből minap kivált platform Párbeszéd Magyarországért néven párttá alakult. Frissen megválasztott elnökségének három prominense arról beszél az egyik tévéműsorban, hogy most merre tovább, milyen lépéseket akarnak tenni az ellenzéki összefogás érdekében – hiszen, mint tudjuk, azért hagyták el a Lehet Más a Politika Schiffer András vezette másik szárnyát, mert az megtagadta a szövetségkötés minden formáját. Jávor Benedek és társai viszont úgy ítélik meg, hogy amelyik politikai erő az adott helyzetben kormányváltásra készül – vagyis elsőrendű célja a választási győzelem –, annak tudomásul kell vennie a más ellenzéki alakulatokkal vállalandó együttműködés kényszerét.

A parlament tavaszi ülésszakának megnyitóján a miniszterelnök napirend előtt szólalt fel a T. Házban. Minden várakozás szerint az EU-csúcson elfogadott uniós költségvetés Magyarországot érintő számairól, moszkvai tárgyalásáról, valamint a török–magyar gazdasági kapcsolatok alakulásáról kellett volna beszélnie, ám ehhez képest a kormányfő expozéjának mindössze nyolc perce alatt kizárólag a Brüsszelben kialkudott támogatásokról ejtett szót. Senkinek nem okozott viszont meglepetést, hogy mindvégig a tőle szokott sikerpropagandát hallhattuk; méghozzá azt a változatot, amelyben mindenekelőtt az elmúlt nyolc év kormányaihoz képest pozicionálja a sajátja teljesítményét. Amíg az elődök úgymond „meghúzták magukat a szőnyeg alatt”, addig az Orbán-csapat keményen kiállt az ország érdekeiért, s korábban soha nem látott sikert ért el a következő hét év büdzséjéért folytatott küzdelemben.

A bécsi Burgtheater igazgatója azt írja Balog Zoltánnak, hogy felkeltette a figyelmét egy sor olyan kultúrpolitikai intézkedés, amelyet tárcája az elmúlt évben tett, s ezért ő, Matthias Hartmann hat, hozzá közel álló művésszel együtt úgy döntött, nyílt levélben fordulnak a miniszterhez.

Az LMP szakadása feltétlenül rossz hír a demokratikus ellenzék számára, mert bizonytalanná teszi az ökopárt sorsát; következésképp a vele való választási együttműködés lehetőségét is. Mondhatnánk persze, hogy amennyiben egységes marad ez a formáció, akkor lett volna csak igazán reménytelen a részvétele bármiféle kormányváltó szövetségben, hiszen a Schiffer András vezette „fősodor” kitartóan elutasítja annak minden módozatát.

Hogyan lehetséges, hogy egy komoly kormányzat január végéig sem képes megjelölni, ki tölti majd be alig több mint egy hónap múlva a jegybank elnöki posztját? Miután minálunk most így áll a dolog, tudomásul kell vennünk, hogy Magyarországot bizony komolytalanul kormányozzák. Holott akár már hetekkel ezelőtt nyilvánosságra kellett volna hozni a Nemzeti Bank új irányítójának nevét – mindenekelőtt azért, hogy vége legyen a forint árfolyamára nem éppen kedvező hatású bizonytalanságnak.

Nem mondhatjuk, hogy a magyar társadalom osztatlan felháborodással rea-gált arra a napilapcikkre, amely legutóbb lényegében a romák „jelentős részének” likvidálására szólította fel olvasóit. A jobboldali „fősodor” túlnyomó része ugyanis nemhogy nem ítélte el a tűrhetetlen írást, hanem egyenesen védelmébe vette; a kormánypárt szóvivője és kommunikációs vezetője egyként inkább az ellenzékieket vádolta meg azzal, hogy „a gyilkosok pártjára állnak”, amikor tiltakoznak a rasszista provokáció ellen. Navracsics Tibor volt az egyetlen, aki kifejezte határozott elhatárolódását a botrányos publicisztikától, de pártjából senki sem követte, és a Kereszténydemokrata Néppárt képviselői is feltűnően hallgattak. A jobboldali, magukat konzervatívnak minősítő civil szervezetek úgyszintén némák maradtak, tartózkodásukkal mintegy szentesítve a hivatalosság legalábbis cinkos magatartását.

A Hallgatói Hálózat az ELTE Bölcsészettudományi Karán tartotta az új év első fórumát, amelyre természetesen meghívta a társzervezeteket is, de a HÖOK és az Oktatói Hálózat képviselői mellett kivált szerette volna ott látni a kormány embereit: jelesül a miniszterelnököt, minisztereivel és államtitkáraival együtt. Kell-e mondani, hogy a magas hivatalosság távol maradt a rendezvénytől – igaz, az illetékesek mindegyike kimentette magát. Orbán Viktornak, Balog Zoltánnak, Hoffman Rózsának más, halaszthatatlan elfoglaltsága akadt, Maruzsa Zoltán viszont legalább őszintén közölte, hogy csak a kormány által partnerként elfogadott szervezettel, vagyis a HÖOK-kal áll módjában tárgyalni.

A múlt év legvégén, közvetlenül karácsony előtt mind Orbán Viktor, mind Matolcsy György úgy érezte, hogy a 2013-ban ránk váró gazdasági fejlemények felől nem hagyhatja kétségek közt a hazai nyilvánosságot, ezért – bár külön-külön, de aligha egymástól függetlenül – rózsás nyilatkozatokat tettek e tárgyban. A miniszterelnök elöljáróban persze az oktatás teljes átalakításának diadalát tartotta érdemesnek hangsúlyozni, mondván, hogy ez a minőségi változás az utóbbi két és fél év legnagyobb kormányzati teljesítménye; a nagyszerű szisztémát idén már csak be kell járatni. Mint tudjuk, erről ugyan épp a tiltakozó diákoknak meglehetősen eltér a véleményük, ám Orbán ezt a tényt igyekszik bagatellizálni, illetve a tüntetőknek kiosztott átlátszó dicséretekkel megkerülni. Utalva a Fidesz diákmozgalmi múltjára, nagyvonalúan kilátásba helyezte: a mai, hasonlóképp tehetséges fiatalok „egyszer odakerülhetnek, hogy rájuk lehet bízni a nagyon fontos közös ügyeinkből nagy szeleteket, vagy akár az egészet.”

Amikor Balog Zoltán csúcsminiszter bejelentette, hogy a Nemzeti Színház élére a pályázatokat elbíráló szakmai bizottság véleménye alapján 2013. július elsejével Vidnyánszky Attilát nevezi ki, egyszersmind gratulált eddigi munkájához Alföldi Róbertnek, az intézményt öt éven át irányító – úgymond – „nagyformátumú vezetőnek”, és megállapította, hogy egyik kiválóság váltja most a másikat. Szép gesztus – mondhatjuk, de talán nem haszontalan feltenni a logikus kérdést: miért kell egy szakmai elismerést aratott, valóban formátumos direktornak csak azért távoznia, hogy egy másik, állítólag ugyancsak rátermett jelölt vehesse át a helyét?

A hét elején Salgótarjánt ígérte megszabadítani felhalmozott adósságától a miniszterelnök: szándéka szerint 2014-re a megyeszékhely hitel- és adósságmentes lesz, bár a megoldás részleteiről édeskeveset közölt a városban tartott sajtótájékoztatón. Figyelemre méltó leginkább az volt, hogy az egykori szocialista iparvárosok adósságkiváltását kiemelten szorgalmazta, mondván, ezeket – például Komlót és Dunaújvárost is – menthetetlennek szokták tartani, de éppen ezért jelentene igazi mutatványt, ha a nevezett településeken „érzékelhető eredményt” sikerülne elérni. Orbán Viktor tehát megkezdte a választási kampányt – nem véletlen, hogy éppen a kormányzati ciklus lejártára időzíti a korábban baloldali fellegvárként számon tartott városok megváltását. És ha már belelendült a korteskedésbe, nem hagyhatta szó nélkül a jövő év január elsejétől érvénybe lépő energiaár-csökkentést: tudvalévő, hogy a kabinet már döntött a lakossági rezsiköltség tízszázalékos mérsékléséről. A kormányfő egy hosszabb folyamat első állomásaként aposztrofálta a lépést és kifejtette, hogy miután Magyarországon az energia a családi jövedelmek Európában párját ritkító hányadát viszi el, annak tudatában is ideje volt a csökkentésnek, hogy a gáz- és villamosenergia-szektor befektetői majd veszteségeket szenvednek – de hát ha egyszer válság van, mindenkinek viselnie kell valamit a terhekből.

Először is nem árt tisztázni, mit értünk ma kultúrharcon, mert a kifejezés sokak számára megtévesztő lehet. A formális logika alapján úgy tűnhet, hogy ennek a fogalomnak a jelentése: különböző kultúrák, netán kulturális intézmények egymás elleni küzdelme. Holott a kultúrharc valójában egyoldalú politikai támadás,

Hétfő délután a parlamentben a Jobbik frakciójának egyik tagja, aki nem mellesleg a külügyi bizottság alelnöke, átlépett egy határvonalat. Ezúttal nem a szélsőjobb szokásos, mondhatni „szimplán” antiszemita kiszólásai egyikének lehettünk tanúi: Gyöngyösi Márton immár a magyarországi zsidóság listázását követelte. Számára a gázai konfliktus csupán ürügyként szolgált arra, hogy provokálja a külügyminisztert; az „Izrael okozta vérfürdő” hamis vádjától egyetlen mondattal jutott el odáig, hogy „az itt élő, és különösen a magyar országgyűlésben és a magyar kormányban helyet foglaló zsidók nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek az ország számára, következésképp ideje volna összeírni őket”.

Miután az LMP kongresszusa –  bár csak kis többséggel – úgy döntött, nem fogadja el az Együtt 2014 mozgalom csatlakozási ajánlatát, az együttműködést már korábban elutasító Schiffer András elégedetten állapította meg, hogy a küldöttek a párt első számú stratégiai céljának ezentúl is az Orbán-kormány leváltását tekintik. Hasonlóképp nyilatkozott Róna Péter közgazdász, az Ökopolisz Alapítvány kuratóriumi elnöke; őszerinte egyenesen üdvös, ha a Fidesznek legalább négy különböző céltáblára kell lőnie ahelyett, hogy egyetlen, közös zászló alatt küzdő ellenzékkel kerülne szembe.

Tizenhat arab országból több mint kétszáz vendég érkezett Budapestre, hogy a hétfőn kezdődött Arab–Magyar Gazdasági Fórumon tovább ápolja Magyarországgal az eleddig nem kimondottan élénk kereskedelmi kapcsolatokat. A megnyitón – személyes jelenlétével felértékelendő a rendezvényt – beszédet mondott a magyar miniszterelnök, aki újabb szokásához híven nemcsak hosszas politikai, de mindjárt kulturális fejtegetésekbe is bocsátkozott. Kifejezte afeletti örömét, hogy ezúttal egy több-ezer éves kultúrából érkező emberekkel ismerkedhetünk. Számunkra ugyan fontos az üzlet – ismerte el Orbán Viktor –, de mi nemcsak profitot termelünk, hanem kiemelkedő kultúrát is teremtünk, és „ezért lépünk oly szívesen kapcsolatba más kultúra-építő népekkel”.

Lényegét tekintve egyszerű kérdést tett fel hétfő délután a parlamentben Harangozó Tamás szocialista képviselő Orbán Viktornak, noha kétségtelenül messziről vezette fel, hiszen emlékeztetett rá, hogy a miniszterelnök a nyolcvanas években még harcolt a diktatúra ellen, ma pedig – mint hivatalos útjai is jelzik – „beteges vonzalmat érez” a keleti önkényuralmak iránt, de végül csak nekiszegezte: „Önnek ma semmit nem jelent a szabadság?” Mire Orbán azonmód megsértődött. Figyelmeztette Harangozót, hogy a parlament nem a személyes sértegetések színhelye (mintha bizony ebben az ülésteremben éppen a Fidesz honatyái még sohasem gyalázkodtak volna), és legott kikérte magának, hogy „az egykori kommunista párt utódszervezetének képviselői oktatgassanak minket”. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen tudjuk, hogy a mai magyar jobboldal prominensei minden baloldaliban automatikusan bolseviket látnak, de lássuk be, ezen a színvonalon nincs sok értelme a diskurzusnak.

Megszakadtak a tárgyalások vagy sem – ez itt a kérdés. Múlt hét végén az origo legalábbis úgy értesült, hogy a Nemzetközi Valutaalapnak elege lett a magyar kormányból, és véget vetett az egyébként is elakadt diskurzusnak. A hírportál forrásai szerint a Világbank tokiói közgyűlésén Varga Mihály meglehetősen kemény szemrehányásokat kapott az IMF-ellenes plakátháborúért; a jobbára tartózkodó nemzetközi szervezet megelégelte, hogy Orbán Viktor belpolitikai kampánya részeként olyan követeléseket tulajdonít neki, amilyeneket soha nem támasztott a kormánnyal szemben.

Az ATV-nek abban a riportjában, amelyet még október 23-a előtt készített a tüntetésekre készülő táborokról, egy Orbán-szimpatizáns hölgy átszellemült mosollyal lelkesedte bele a kamerába: „ Ő a mi Árgyélus királyfink, aki legyőzi a sárkányt.” Ez a mondat mintegy esszenciális kifejezése volt mindannak, amit legodaadóbb hívei a miniszterelnök iránt éreznek; mesehősként, afféle mítikus alakként él a képzeteikben, túl a hétköznapi valóságon, a racionalitás világán, a földhözragadt viszonyokon.