Döbbenetes, hogy a hatalom felkentjei még mindig nem értik a helyzetet, amibe ostobán belemanőverezték magukat. Még mindig azt hiszik, hogy húzhatják az időt, hogy a diákok kifárasztására játszhatnak, hogy lekezelhetik és megoszthatják őket. Abban a tévedésben élnek, hogy diktálhatják a tárgyalások feltételeit, megválogathatják, kit tekintenek partnernek, kit nem, és közben beszélhetnek, ígérgethetnek, határozatokat hozhatnak összevissza, akár hetente változtatva a saját vállalásaikat. Még mindig úgy gondolják, hogy itt csupán egy parttalan hőzöngéssel van dolguk, olyan „gyerekek” bulijával, akiknek most ugyan trendi egy kis tüntetgetés, de ha majd kisétálták magukat, szépen hazamennek, a hallgatói fórumokon is egyre kevesebben vesznek majd részt, a viták ellaposodnak, az indulatok elpárolognak.
Holott ez a hallgatói megmozdulások folyamatának és jellegének tökéletes félreismerése. Már a múlt év végén pontosan látni lehetett, hogy valójában két, egymást követő nemzedék váratlan, de korántsem megmagyarázhatatlan öntudatra ébredésének lehetünk tanúi: a felsőoktatási tanulmányokra készülő gimnazisták és a már egyetemre járó fiatalok szükségképp találkoztak közös érdekeik védelmében. Mert a kormány restrikciós tervei kényszerűen ráébresztették őket, hogy meg kell küzdeniük a jövőjükért. Meglepő legfeljebb az lehetett, hogy ezek a diákok, a tizenévesek éppúgy, mint a húszasok, milyen világosan, tisztán, logikusan fejezik ki magukat. Hogy mennyire másképp, mennyivel közérthetőbben és egyértelműbben kommunikálnak, mint a kormány szüntelenül mellébeszélő, zavaros és nyakatekert nyelvet használó mamelukjai. Ezek a fiatalemberek egy hét leforgása alatt leiskolázták magát Orbán Viktort; megmutatták neki, hogy nem kérnek szokott, álságos taktikázásából, semmire sem kötelező, homályos biztatásaiból, amelyek mögött nincs semmilyen konkrét, szakmai értelemben értékelhető koncepció.
Ennek ellenére, Orbán feltehetően megint egyszer úgy érezte, hogy tavaly december végén kivágta magát szorult helyzetéből, az ünnepek közeledtével időt nyert, és januárban már nem kell újra felvennie a kesztyűt. Miniszterére, Balog Zoltánra bízta, hogy tegyen úgy, mintha érdemben tárgyalna a diákokkal, valójában azonban semmit se teljesítsen hatpontos petíciójukból. Se az államilag finanszírozott helyekről, se az egyetemi autonómiáról, se a hallgatói szerződésekről, se az intézmények anyagi forrásairól nincsenek átlátható, tárgyalásképes javaslatai a kormányzatnak – illetve bizonyosnak tűnik, hogy lényegében esze ágában sincs eleget tenni mindazon követeléseknek, amelyekért a diákok síkraszálltak. Sőt: egyszer csak kiderült, hogy tizenhat különböző szakot a kormányzat hátrányosan megkülönbözt et; például jogász- vagy közgazdászhallgató ne is reménykedjen abban, hogy az állam akár egy fillérrel támogatja a tanulmányait.
2013. 01. 11. (XVII/2)
