Ez a felszólalás a parlament rendszerváltás utáni történetének példátlan gyalázata. Mindenekelőtt azért, mert nem szakította félbe senki. Gyöngyösi aligha véletlenül beszélt épp akkor, amikor a szintén jobbikos Balczó Zoltán elnökölte az ülést – az egybeesés garancia volt arra, hogy nem kell rendreutasítástól tartania. Holott nyilvánvaló, hogy ha valamikor, hát ebben az esetben indokolt volt a legszigorúbb szankció: a házelnöknek ki kellett volna vezettetnie a képviselőt. Vajon maga Kövér László vagy a többi alelnök élt volna ezzel a jogával? A Jobbik iránt eddig tanúsított elnéző magatartásuk alapján ez legalábbis kétséges – mindenesetre láttuk, hogy Balczó egyedül az időkeret betartására szólította fel párttársát.
A kormány képviseletében válaszoló külügyi államtitkár, Németh Zsolt pedig szégyenletesen mellébeszélt. Erőtlen, hárító reakciója így hangzott: „Ennek a kutatásnak nem tudok a támogatója lenni, úgy gondolom, hogy az, hogy hány zsidó származású személy van a magyar kormányban, az nem nagyon kapcsolódik ahhoz, hogy milyen súlyos konfliktus zajlik a Közel-Keleten.” Vagyis a szélsőjobb felszólítását a zsidók számbavételére nem elfogadhatatlannak, csupán szükségtelennek tartja; de csak azért, mert egy ilyen „kutatást” a gázai események nem indokolnak.
És vajon miért hallgattak a parlamentben az ellenzék demokratikus pártjainak képviselői? Ott ültek a padsorokban, saját fülükkel hallottak mindent, és némák maradtak. Mi tartotta vissza őket a felháborodás azonnali kifejezésétől? És miért nem fordultak rögtön a sajtóhoz, miért nem ítélték el a történteket? Bármily érthetetlen és megdöbbentő, a hétfői ülésnap úgy ért véget a parlamentben, hogy a Jobbik uszítása visszhangtalan maradt.
2012. 11. 30. (XVI/48)
