Az Antikrisztusról szóló sorozatunk "istenemberekről" szóló részében sok szó esett a különböző korok uralkodóinak kultikus tiszteletéről. Az egyiptomi fáraók; a Nagy Sándort követő hellenisztikus királyok; Róma keleti provinciáinak helytartói, majd Julius Caesar és utódai, a római császárok, mind messianisztikus jegyekkel felruházott, égi szférákba emelkedő uralkodóknak tartották magukat. Alábbi cikkünkben az uralkodókultusz kialakulásának történelmi hátterét próbáljuk meg röviden bemutatni.

Az ószövetségi kánonban aligha találhatunk a Dániel könyvénél többet támadott, kritizált írást. Nemcsak a benne foglalt próféciák hitelességét kérdőjelezik meg évszázadok óta, hanem Dániel személyét is pusztán mitikus hősnek tekintik. Ha bármely forgalomban levő, Bibliával foglalkozó szakkönyvet, tudós bevezetést fellapozunk, azt láthatjuk, hogy a bibliai könyvek keletkezési sorrendjében mára ezt a művet sorolta be legutolsó helyre a kutatás. Protestáns és katolikus bibliaszakértők – nem is beszélve az ateista nézeteket vallókról – egyaránt azt vallják, hogy az Ószövetség e fontos prófétai könyve csak valamikor az i.e. II. század második felében keletkezett.

A karácsonykor egyidejűleg több mint ötven országban bemutatott "Egyiptom hercege" cím? film újra reflektorfénybe állította a zsidóság máig legnagyobb prófétájának tartott Mózes alakját. Világlapok öles cikkekben kutatták az "igazi" Mózes kilétét, megszólaltatva a bibliai régészet, a történettudomány és a teológia jeles képviselőit. Alábbi cikkünkben ott folytatjuk Mózes történetét, ahol a film abbahagyta: a Kivonulást követő negyven éves pusztai vándorlásnál. A kérdés aktualitását egy nemrégiben magyarul is megjelent – szenzációsnak reklámozott – felfedezés adta. Két amerikai kutató nem kevesebbet állít, mint hogy megtalálta a valódi Sínai-hegyet: Mózes oltárát, a tizenkét zsidó törzset jelképező oszlopokat és az aranyborjú talapzatául szolgáló kőrakást – Szaúd-Arábiában.

1947 nyarán egy beduin pásztor a Holt-tenger északnyugati csücskének holdbéli tájain rábukkant az évszázad kétségkívül legnagyobb régészeti szenzációjára, melyeket azóta "holt-tengeri tekercsek" néven ismer a világ. Talán fel sem lehetne sorolni, hogy az azóta eltelt több mint ötven évben hány "titkot" és "rejtélyt" akartak szenzációéhes publicisták (sőt tudósok is) e valóban nem mindennapi felfedezés mögött kinyomozni. Pedig a tekercsek e "titkok" nélkül is éppen elég szenzációt rejtenek magukban: elég ha arra gondolunk, hogy a héber Biblia legkorábbi – az eddig ismerteknél mintegy ezer évvel korábban keletkezett – kéziratait sikerült közöttük megtalálni. Természetesen szép számmal akadnak még megoldatlan, vagy vitás kérdések is a tekercsek körül, mint például a qumráni közösség és a korai kereszténység kapcsolata.

"Bét Jahve", Jahve háza. E néven emlegetik a korabeli források azt az épületet, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal csaknem ezer éven keresztül a zsidó vallás egyedüli hivatalos központját, az izraeli államiság jelképét és összetartó erejét jelentette. A jeruzsálemi Mórija-hegy csúcsán emelkedő Első és Második Szentély az ókori Közel-Kelet építészeti szempontból is egyedülálló remeke volt: valószínűleg nem túlzás a babilóni Talmud azon kijelentése, mely szerint "aki a Templomot nem látta, még semmi szépet nem látott a világon". A jeruzsálemi Szentély(ek) története a zsidó nép hányattatott sorsának példázata és előképe: rombolások, fosztogatások és újjáépítések követték egymást korszakonként; s amióta Titus római tábornok légiói 70-ben a földdel tették egyenlővé az épületet – vagyis csaknem kétezer év óta –, a vallásos zsidóság és a keresztény világ jelentős részét lázas izgalomban tartja a kérdés: vajon felépül-e, s ha igen, mikor, a Harmadik Szentély? Az izraeli hatóságok attól tartanak, hogy a ma megoldhatatlannak látszó probléma némelyeket a millenniumi láz hevében erőszakos cselekedetekre indíthat.

Talán fel sem tűnik, de az "év" szót manapság is sokféle jelentésben használjuk: beszélünk "naptári év"-ről, ami jelentheti például az 1998. január 1. és december 31. között eltelt időszakot; de a teljes "tanévet" már 1998. szeptember 1-től 1999. június közepéig – az iskolai tanítás kezdetétől annak befejezéséig – számítjuk. S akkor még nem is szóltunk a "politikai év" fogalmáról, amely szintén nem a naptári évhez igazodik, hanem általában a parlamenti ülésszakok ciklusaihoz; vagy a különféle "vallási évekről", amelyek egyes felekezetek naptáraihoz kötődnek.

A fenti címmel vezeti be Bernard McGinn Antikrisztus cím? munkájának utolsó fejezetét. A szerző szerint a "második évezred utolsó félszázadában az Antikrisztus hanyatlásának lehetünk tanúi." A legenda mindinkább veszített dinamizmusából – állítja McGinn –, s már csak bizonyos szűk, ámde befolyásos protestáns körök (fundamentalisták) és bizonyos irodalmi művek éltetik tovább alakját. Ezt az állítást aligha látszik alátámasztani az a tény, hogy a számítógépes világhálózat egyik keresőprogramjában az antichrist szó begépelése után több mint hatvanezer ezzel a témával foglalkozó weboldal ugrik elő néhány másodpercen belül. Ezek között az Antikrisztus-kérdéssel foglalkozó szövegek között pedig nemcsak úgynevezett "fundamentalista" (a Bibliát Isten kinyilatkoztatott beszédének elfogadó) egyházak, hanem a hagyományosan vett "történelmi" felekezetek által írottak is szép számmal akadnak.

1998. március 12-én jelentette meg a Vatikán II. János Pál pápa történelmi jelentőségűnek szánt nyilatkozatát, melynek címe: "Emlékezünk: gondolatok a Soáról". Az eredetileg tíz oldalas írást a katolikus egyházfő Edward Cassidy bíborosnak, a Vatikán zsidó kapcsolatokért felelős "miniszterének" – jóbarátjának – címezte. A Soá-nyilatkozat természetesen keresztény és zsidó körökben egyaránt nagy visszhangot váltott ki, hiszen a holocaust óta eltelt 50 évben ez a pápa jószerével első komoly megnyilatkozása e kérdésben.

„A hosszú nap". Az ünnepeket tartó zsidó családok életében általában csak így ismert Jom Kippur, azaz az engesztelés napja. Ezen a napon tartózkodni kell mindennem? étel és ital fogyasztásától, vagyis teljes böjtöt kell tartani a Mindenható haragjának kiengesztelésére, amely jogosan lobban fel az emberek bűnei láttán. Ugyanakkor ma már talán kevéssé ismert e jelentős ünnep bibliai háttere: mit jelentett az engesztelés napja abban az időben, mikor még Jeruzsálem látképét nem az aranykupolás Sziklamecset, hanem a Salamon idejében épített Szentély uralta.

A XX. század utolsó éveiben szemünk előtt játszódik le a helyi, ország- vagy kontinensméret? gazdasági rendszerek és kultúrák beolvadása abba a nemzetek feletti, valóban Föld-méret? (azaz globális) civilizációba, amely minden bizonnyal meghatározza majd a jövő évszázad generációinak életét. Amerikai szociológusok, társadalomkutatók már régóta vizsgálják a globalizációhoz vezető folyamatokat, illetve a globális civilizáció összetevőit. Peter L. Berger egy nemrégiben magyarul is megjelent tanulmányában ("A globális kultúra négy arca" – 2000, július-augusztusi szám) a kialakulóban levő egységes kultúra négy komponensét különbözteti meg: ezek közül az egyik az általa "evangéliumi protestantizmusnak" nevezett kultúra, amely ma az iszlám mellett a legdinamikusabban növekvő vallási mozgalom világszerte. A teljes evangéliumi egyházak valóságos kulturális forradalmat hoznak létre azokon a területeken, ahol teret nyernek a tradicionális vallásokkal szemben, így van ez különösképpen Észak- és Dél-Amerikában, valamint Kelet-Ázsiában, a Csendes-óceán déli partvidékén és Afrikának a Szaharától délre eső területein.

Hit és tudás, teológia és természettudomány kapcsolata legalábbis ellentmondásosnak nevezhető a "keresztény Európa" elmúlt kétezer éves történetében. Kopernikusz tanainak katolikus és protestáns részről történő teljes elvetése; a világmindenség végtelenségét állító Giordano Bruno máglyahalála; a kopernikuszi megfigyeléseket továbbvivő Galilei inkvizíciós pere – a hosszú és korántsem teljes lista láttán nem is csoda, ha sokan úgy vélik: hit és tudomány két különböző, összeegyeztethetetlen valóságot képvisel. A természettudományokban a XX. században bekövetkezett forradalmi változások azonban – úgy tűnik – ismét közelítik egymáshoz e két antagonisztikus világot. "Valami elképesztő dolog zajlik e két öreg csataló, a tudomány és a vallás körül" – írta a Newsweek júliusi összeállításában, melynek címe is sokatmondó: Science finds God (A tudomány rátalál Istenre). A teológusok hittételeik bizonyítására buzgón tanulmányozzák a kvantumfizika alaptételeit; a természettudósok pedig egyre gyakrabban állítják: az anyagi világ alapvető szinten nem materiális, hanem "szellemi" törvényszerűségeknek megfelelően viselkedik.

"Elveszett Paradicsom, Elsüllyedt Atlantisz, Eldorádó, Boldogok szigete, Tündérvölgy, Utópia" – koronként ilyen és ehhez hasonló néven emlegették az emberiség letűnt aranykorszakát. Szinte valamennyi nép körében születtek mítoszok csodálatos tájakról, szigetekről, amelyek többnyire a korlátlan örömök és lehetőségek birodalmának álomképeibe ringatták hallgatóikat. A különféle mítoszok mellett a Biblia is megőrizte ennek a letűnt, boldog korszaknak az emlékét. A Teremtés könyvének elbeszélése szerint Isten az első emberpárt egy kertbe helyezte, amelyet úgy hívtak: gán Éden, azaz "Éden kertje". Manapság a legtöbben úgy vélik, a bibliai "Édenkert" sem több puszta legendánál. A közel-keleti régészet legújabb felfedezései azonban ezen a ponton is megerősíteni látszanak a Biblia történeti hitelességét.

Izraelben és a Közel-Keleten minden régészeti felfedezésnek óriási tétje van: tudósok és laikusok egyaránt a Biblia történeti hitelességének bizonyítását vagy cáfolatát várják a kutatásoktól. A bibliai régészetről annak vezető szaktekintélyét, Amihai Mazart, a jeruzsálemi Héber Egyetem tanszékvezető professzorát kérdeztük, aki évek óta Izrael legnagyobb régészeti feltárását vezeti Bét-Seanban, ezt megelőzően pedig ő tárta fel Tel Kaszilát.

Napjainkban se szeri se száma azoknak a hollywoodi szuperprodukcióknak, amelyek címükben, szereplőik nevében vagy történetükben bibliai próféciákra utalnak. "Apokalipszis", "abüsszosz", "Armageddon" és más hasonló rejtélyes szavak tűnnek fel egyre gyakrabban a filmcímekben, melyeknek témái is gyakran idéznek bibliai eseményeket: a "harag napját" megelőző háborúkat, természeti katasztrófákat, idegen lények látogatásait.

Vatikánváros, a Szent Péter térrel és a Szent Péter-bazilikával

Ézsaiás könyvében olvasható az a kijelentés, amely a várva várt Messiás megjelenését "Zebulon és Naftali földjére, a pogányok határára", vagyis Galileába helyezi: "S a nép, amely sötétségben járt, lát nagy világosságot, s akik lakoznak a halál árnyékának földjében, fény ragyog fel fölöttük." E szavak azért is meglepőek, mert a Messiás működési körét egy olyan országrészre lokalizálják, ahonnan Izrael számára – mint azt a Jézus korabeli közvélemény is mutatta – "még soha semmi jó nem származott". Máté evangéliuma pedig a fenti Ézsaiás-részt Jézus Kapernaumba költözésével kapcsolatban idézi: "És odahagyva Názáretet, elment és lakozott a tengerparti Kapernaumban, a Zebulon és Naftali határain, hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás próféta mondott..."

A húsvét alkalmából Jeruzsálembe özönlő zarándokok és turisták kedvenc felvonulási útvonala a Via Dolorosa, a "Fájdalom útja", ahol állítólag Jézus vitte keresztjét kivégzése helyére. Az Óváros arab negyedében húzódó szűk sikátor mára valóságos vallási bazárrá alakult át: kapható itt Veronika kendőjének másolata; átlátszó műanyag Mária-szoborba palackozott Jordánvíz; vagy többdimenziós szentkép a kereszten függő Jézusról, amely a mellette elhaladók után fordítja a fejét és rájuk kacsint. A bazár keleties forgatagában elmerülő "zarándokok" többsége azonban nemcsak a Via Dolorosa körül kialakult nimbuszt veszi készpénznek (szó szerint), hanem a "keresztút" végállomásának helyéről: a Szent Sír templomról is készséggel elhiszi, hogy valaha annak a helyén emelkedett a Golgota-domb, ahol Jézust a római katonák – a zsidó vallási vezetők szorgalmazására és Pontius Pilatus helytartó jóváhagyásával – keresztre feszítették.