"A kémelhárító magyar miniszterelnök ügye kétség nélkül hetek óta borzolja a kedélyeket" – állapította meg a Hetek. (Kovács Klára: Interjú Fekete Jánossal, Hetek, augusztus 9.) Nos, tudatom mindenkivel, akit illet, az én kedélyem nem borzas. Vagy ha mégis, hát nem emiatt. 

Kedvelt hetilapom megszólaltatta a minap Varga István MDF-es országgyűlési képviselőt (Negatív kampány Medgyessy ellen, Hetek 2001.11.30 ), aki – miként a riporternek elmondta – nem érti Medgyessy Péter viselkedését. A honatya szó szerint így fejezte ki magát: "hogy a túróba fog a kisemberekkel leülni ezek után, és megélhetési gondokról beszélgetni ez a kétmilliós órát hordó pali…" Varga úr szavaiból kitetszett, hogy szerinte az MSZP miniszterelnök-jelöltje nem éppen az egyszer? nép fia. Népfi ezzel szemben Varga úr maga, aki a (nem tejipari) túrót oly ízesen szövi a mondanivalójába, és akinek az ország egyik vezető politikusa csak úgy egyszerűen "pali". 

"…a mienkkel versengő másik leírása a kívánatos jövőnek tehát nincs, legfeljebb kákán csomót keresés, élő fába való belekötés, politikai epeömlés, esetleg a múltból föltörő atavisztikus munkát, kenyeret, »dipótáskás« szónoklatok" – jelentette ki Orbán Viktor a Fidesz 13. kongreszszusán. Hogy mi a csoda az a "dipótáskás" szónoklat, ebből ugyan nem tudtam meg, de azt igen, hogy a kormányfő és tábora szerint csakis nekik van reális képük a jövőről, akik pedig mindenki számára munkát és kenyeret követelnek, azok a politikai atavizmust jelenítik meg. Orbán azt hirdeti, hogy a "polgári Magyarország jövőképével szemben" egyáltalán nincs másik értékelhető jövőkép. Ebben az állításban a nagy huncutság az, ami nincs benne, de százszor és ezerszer elhangzott a jobboldal részéről: polgári pártoknak csak a jobboldal pártjai nevezhetőek. Mintha az MSZP és az SZDSZ nem az újjászületett magyar kapitalizmus talaján állnának, mintha politikai küzdelmük céljait és módszereit a régi, osztályharcos szociáldemokrácia vagy netalán épp a kommunisták programjaiból és fegyvertárából kölcsönözték volna.  Az orbáni csúsztatás értelmében polgári tehát csakis az a Magyarország, amelyet a mai jobboldali politika formál ki a maga nemzetiszín szalagos, tömjénfüstölős, bandériumos cécóival, a parlamentarizmus intézményeinek lehetőleg háttérbe szorításával, a civil szervezetek érdekegyeztető és ellenőrző szerepének csökkentésével, viszonylag kis számú rétegek szemérmetlen gazdagodásával, és jelentős tömegek reménytelen anyagi körülmények közé juttatásával. Pedig ha másban nem, hát abban igaza van Thürmer Gyulának (Nem ez a harc lesz a végső Hetek, 2001. június 23.), hogy nem kell új rendszerváltás, nem kell szocialista forradalom ahhoz, hogy "itt, a magyar kapitalizmusban" például legyen ingyenes az oktatás, az egészségügy, legyen teljes foglalkoztatás, 35 órás munkahéttel. Mindegy – tehetem hozzá –, hogy épp ezek a követelések gazdaságilag milyen mértékben valósíthatók ma meg, annyi azonban bizonyos, hogy megvalósulásuk távolról sem feszítené még széjjel a kapitalizmus kereteit. Más szóval: a liberális SZDSZ-ről már nem is szólva, még az MSZP sem szocialista, hanem polgári Magyarországot akar (vagyis polgári párt), amikor Thürmer Munkáspártjáénál jóval szerényebb szociális és gazdasági követeléseket próbál megfogalmazni. Az a nagy kérdés, hogy a szorult gazdasági helyzetbe jutott, elszegényedő tömeg helyzetén segíteni, közvetlenül ezt célzó intézkedésekkel is kell-e és lehet-e, vagy nincs más mód, mint a tehetősek (de legalábbis a középrétegek) támogatása abban a reményben, hogy az ő növekvő jólétük gyümölcsöket hoz majd a szegényebbek számára is. "A szegények népszerűtlenek, az őket képviselő szakszervezet olyan, mint a kőkorszaki szaki" – fejtegette Tamás Gáspár Miklós (Lejárt a kőkorszak Hetek, 2001. május 5.). Az MSZP vezetése magáévá tette ugyan a "szociális fordulat" irányvonalát, de az gyorsan a "jóléti rendszerváltás" zavaros jelszavává alakult, a "középosztályosodás", a "teljesítők" előtérbe állításával, annak kijelentésével, hogy ez a párt "nem a vesztesek pártja" kíván lenni – mutat rá a Baloldali Együttműködés lapja (Kézfogás, 2001. június 4.). Medgyessy Péter, az MSZP kormányfőjelöltje ebben a szellemben jelentette ki, hogy a "nemzeti közép kormányát" kívánja létrehozni, és figyelemre méltó, hogy még az MSZP-n belüli Baloldali Tömörülés vezetője, Kiss Péter is így nyilatkozott: "Az MSZP-nek az a fontos, hogy a szavazatokat maximálja. Ez úgy lehet, hogy a centrumban lévő szavazókat ne riaszszuk el." (Szövetségesek vagy ellenfelek? Hetek, 2001. június 23.) Ki törődik hát a lemaradottakkal, a szegényekkel? Persze, mindenki – de csak úgy és annyira, hogy meg ne ijedjenek a tehetősek, a gazdagok… "Lesz-e munkásmozgalmi reneszánsz?" – tette fel a szónoki kérdést a Hetek (Lejárt a kőkorszak  2001. május 5.). Nyilvánvalóan jogos kérdés, hiszen szemmel látható, hogy ha maguk meg nem mozdulnak, hát mások ugyan nemigen hajlandók kikaparni a szegények számára a gesztenyét. "Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, / ki fűtve lakik öt szobát…?" – kérdezte József Attila, és így fejezte be: "S ha most a tyúkszemünkre lépnek, / hogy lábunk cipőnkbe dagad, / rajtad is múlt. Lásd, harc az élet, / ne tékozold bizalmadat." Kérdés, hogy a mostani generációkban van-e civil kurázsi a változtatásra – fogalmazza meg az időszer? kérdést Jemnitz János történész, a munkásmozgalom múltjának kutatója (Lejárt a kőkorszak Hetek, 2001. május 5.). Mert ha hihetetlennek tűnik is utólag visszatekintve, tény, hogy a rendszerváltás Magyarországán a félmilliót olykor jóval meghaladó munkanélküliség és a nagyarányú hajléktalanság sem volt képes tömegmegmozdulásokat előidézni. A kurázsi hiányzik? Vagy TGM-nek van igaza, és a régimódi stílusú munkásmozgalom fölött eljárt az idő? De miben áll az a régi stílus? A bérkövetelésekben, a sztrájkokban, a tüntetésekben? Utcai megmozdulások szervezésében, vagy "csak" a tárgyalóasztalnál folytatott szívós alkudozásokban? A letűnt pártállami rendszernek kétségkívül súlyos felelőssége, hogy – amint TGM utalt rá – 1956 óta nálunk a "tiltakozási potenciál minimális". És ide tartozik az is, amiről a történész szólt, hogy 1948-cal (vagyis a totalitárius fordulattal) elakadt, majd végleg elapadt az 1945–1948 között még élénk munkásmozgalom. De meg kell állapítani a rendszerváltó politikai erők felelősségét is: az épp kormányon lévők – érthetően – nem ellenzékük megszervezésével foglalkoztak, ám a baloldal ellenzékben sem tett meg mindent (enyhén szólva) a vesztesek szóhoz juttatásáért. Hja, "mi nem a vesztesek pártja vagyunk", a közepet képviseljük… Egy új munkásmozgalom – ha megszületik – kétségtelenül modern lesz, annak kell lennie. Először is azért, mert óriási mértékben megváltozott az ipar, a gazdaság és vele a munkásság, a bérből élő tömeg szerkezete, koncentrációja. Javarészt eltűntek a régi óriásüzemek, "felszívódtak", átalakultak egész szakmák. De mindez nem ok arra, hogy a dolgozók ne szervezkedjenek: nem flejthető, hogy a 19. század végén öt–tíz vagy tíz–húsz embert foglalkoztató kisüzemekből indult el az az érdekvédelmi önszerveződés, amelyből aztán a szakszervezeti és a szociáldemokrata mozgalom megszületett. Az új munkásmozgalom nem kapaszkodhat többé világmegváltó illúziókba: egy új világ kivívása helyett kevesebbel kell beérnie. Ha mindenki számára emberi körülményeket csikar ki, már nagyon sokat ér majd el. Nem áltathatja magát azzal sem, hogy új típusú embert teremt – épp elég siker lesz, ha tömegével termeli ki a szolidaritással áthatott, kemény és becsületes vezetőket, kiknek nem az a gondjuk, hogy a gép mellől irodákba kerüljenek, sőt azt sem várják, hogy megszűnik a "tőkés kizsákmányolás". Beérik majd egész szakmák, egész rétegek jólétének fokozásával. Reformizmus? Ám legyen az, hiszen hol van az a "forradalmi hangulat", amely sok öreg szaki nosztalgikus ábrándjaiban szerepel? Ám az új, a modern munkásmozgalom akkor sem mondhat le a kapitalizmus szüntelen bírálatáról, ha többé nem helyezkedik ideológiai alapra, és nem kívánja "megdöntetni" a meglévőt egy ködösen elképzelt, bizonytalan társadalmi formáció létrejöttéért, mely a törvényekben garantált szabadságjogokat messianisztikus diktatúrával váltaná fel.  A modern munkásmozgalom nem jöhet létre független, korrupciótól mentes, tehát alulról építkező és demokratikusan működő szakszervezetek nélkül. A munkásság, a bérből élők tömegének tisztában kell lennie azzal: bármi áll is a pártok programjaiban, csak a pártokra nem hagyatkozhatnak. Bízzanak bármennyire is valamelyikben, a szakszervezeteket nem nélkülözhetik. És ha ez utóbbiakba pártpolitikusok épülnek be (ami a pártok részéről érthető), akkor a pártokat a független szakszervezetek révén helyezhetik politikai nyomás alá.  A munkásmozgalom újjászületésének már eddigi tapasztalat szerint is egyik jellemzője, hogy az érdekvédelmi küzdelmet nem a legelesettebbek indítják el és folytatják sikerrel, hanem elitszakmák dolgozói, akik (mint például a pilóták) nem is munkások. Ám az elitszakmák sem érhetnek el tartós és tisztességes eredményt, ha tűrik, hogy a gyöngék ellenében játsszák ki őket. Valamennyi szakma közös érdeke a bérből élők jogait érvényesítő és bővítő általános munkaügyi törvényhozás. Ezért volt örvendetes és a munkásmozgalom megújulása szempontjából ígéretes a szakszervezetek együttes fellépése és közös tüntetése március 24-én a Hősök terén a Munka Törvénykönyve megváltoztatása ellen. Ezért érdemel figyelmet a Munkáspárt követelése egy szociális alkotmány kidolgozására – még akkor is, ha a párttal szemben sok demokrata jogosan hangoztat bírálatot.