Adolf Eichmann a bíróság előtt Jeruzsálemben. "Igenis, elnök úr" Fotó: Reuters
"
gyámoltalanságunk tudata megbénította erőnket és akaratunkat
, nemcsak azokét, akiket öltek, hanem azokét is, akik öltek. Porba sújtott bennünket a rendszer, amelynek szerkezetében így vagy úgy, de mindannyian benne voltunk
Engedelmességünk megszabadította gátlásaiktól azokat, akik cselekvően kiszolgálták a rendszert, és bezárult a bűvös kör." A Gulag poklaiban elpusztított kiváló orosz költő, Oszip Mandelstam özvegye írja ezt (Emlékeim, Pór Judit fordítása.) Könyve egyetlen hosszú tépelődés azon, hogy mi tette a jót akaró forradalmárokat, de túl rajtuk szinte az egész értelmiséget és az egyszer? emberek millióit a Gonosz eszközeivé, részeseivé és egyben áldozataivá.
"Egy mondat a zsarnokságról" – Illyés ezt a problematikát egyetlen versbe sűrítette, Nagyezsda Mandelstam pedig költő férje vívódásai és gyötrődései kapcsán boncolgatja, forgatja, mindig más-más összefüggésekben világítja meg. Hiszen olyan nehéz felfogni, megérteni a tényt, miért "hunyták be az emberek a szemüket oly készségesen", és "mentek a vezér után, s tiltották meg maguknak, hogy összehasonlítsák az elméletet a gyakorlattal, hogy mérlegeljék tetteik következményeit".
Jók voltak ezek az emberek? Vagy eleve rosszak? A sztálinista rendszerek sorozat- és tömeggyilkosságainak a felelősei (már tudniillik azok, akik nem hullottak utóbb maguk is a halálba küldött névtelen ezrek tömegsírjaiba) nem kerültek bíróság elé, nem vallottak indítékaikról, nem tárták fel mentségeiket, arcuk emberi vonásai homályban maradtak. Nem így történt a világtörténelem egy másik – az előbbitől sok tekintetben eltérő jellegű, de más vonatkozásokban vele rokon – tömeggyilkossága esetében.
Áprilisban volt negyven éve, hogy bírái elé állt Adolf Eichmann. A jeruzsálemi Eichmann-pernek máig érvényes történelmi dimenziója van, talán még inkább, mint a hitlerista háborús főbűnösök nürnbergi perének. Nürnbergben – mondták akkor a németek – a győztesek ítélkeztek. Na ja
És az ötvenes évek közepére az NSZK-ban nagyjából véget is ért a tizenkét évi náci uralom alatt elkövetett tengernyi gazság számonkérése. Jött a nagy amnesztia, az államgépezet átmenetileg felfüggesztett náci tisztviselői visszatérhettek pozícióikba. És egyetlen bíró sem volt, akit Hitler alatt végzett tevékenységéért végleg elmozdítottak volna. Az Adenauer-korszakban többé-kevésbé a hallgatás csöndje borult a náci éra bűneire.
És akkor elkövetkezett az Eichmann-per. Ez sokkolta a német közvéleményt, de óriási figyelmet keltett szerte az egész világon is. A bíróság előtt jól ápolt, de egyszer? megjelenés? férfi volt látható, aki tiszteletteljesen vigyázzba állt, amikor az elnök szólította, és válaszait így kezdte: "Jawohl, Herr Präsident! – Igenis, elnök úr!" A fegyelmezett beszéd? és viselkedés? Eichmann akár a korrekt köztisztviselő megtestesítőjének tűnhetett. És ez az ember messzemenően és sorra beismerte a zsidóságon elkövetett döbbenetes szörnytetteket, az egész, alaposan megszervezett tömeggyilkosságot. Egyetlen mentséggel hozakodott elő: parancsra cselekedett."
És akkor az ügyész megkérdezte tőle: "Hát ha azt parancsolták volna, hogy lője agyon magát, hogyan viselkedett volna?" – "Azt nem tudtam volna megtenni."
Lore Marie Peschel-Gutzeit asszony, aki a hamburgi szenátusban ma az igazságügyért felelős (szakképzettsége szerint jogász, bíró) azt mondja: "Ma is úgy emlékszem Eichmann-nak ezekre a szavaira, mintha csak most mondta volna őket. Ezt a típust saját tapasztalatomból ismertem, még a náci Németországban átélt gyermekkoromból. Sok ilyen módfelett korrekt ember létezett, aki jéghideg észszel gyakorolta a hatalmát, aztán kijelentette, hogy csak a törvényeket követte, vagy parancsra cselekedett."
Peschel-Gutzeit asszony volt az egyetlen meghívott német vendég az izraeli Ben Gurion Egyetem nemzetközi konferenciáján, amelyet az Eichmann-per 40. évfordulója alkalmából rendeztek meg.
Eichmann kulcsfigura volt, ezt mindenki világosan látta – mondja –, hiszen itt nemcsak az ő személyéről volt szó: Izrael Állam a holokauszt tényét akarta a világ emlékezetébe idézni.
Igen, már 1960-ban az a veszély fenyegetett, hogy a holokauszt emléke elhalványul. És fontos volt, hogy a "tettesek mögötti tettest" meglássa a világ, azt az embert, aki szimbolikus figurává lett, az SS és oly sok német látszólag korrekt viselkedésének, a látszólag korrekt antiszemitizmusnak a szimbólumává. Az Eichmann-per láncreakciót idézett elő az NSZK-ban, és habár a náci múlt által terhelt német igazságszolgáltatás, amelyben sok helyütt még ott ültek a régi nácik, nemigen produkált önkritikus reflexiókat, mégis fordulat állott be. Létrehozták a náci bűnök felderítésének központi intézményét, sor került az auschwitzi, aztán a majdaneki haláltábor náci hóhérainak pereire. És ami a legfontosabb: a fiatal német jogászok már másképp tekintettek a letűnt érára. Többé senki sem mondhatta hitelesen, hogy: "Hja, a holokauszt! Abból semmi sem igaz!"
Eichmann nem volt "angyalarcú", de máig sem tudom, az eredendően gonosz, a Gonosz megtestesülése volt-e ez a "korrekt parancsteljesítő", vagy "csak" az a gonosz kristályosodott ki benne, amely jóval elegyesebben ott munkált a németek millióiban, és ma is hat minden emberben. Némiképp szembeszökőbb módon azokban, akik – például – ma (nálunk is) az "auschwitzi hazugság" rágalmát vagy a hitlerista–nyilas ideológiát terjesztik.
2001. 05. 19. (V/20)
