Felmerül bennem a kérdés, hogy Ön olaszként, akinek az egész élete a boldogságról, a „la vitá”-ról szól, eljön Magyarországra, ahol nem ezzel a felfogással találkozik: Miért marad itt?
– Először is hadd mondjak valamit: ebben az időszakban a magyar habitus sokkal jobb, mint az olasz. (Nagy nevetés.)
A másik, hogy nekem anno fontos volt, hogy el tudjak szakadni a családi szeretettől. Ez lehet, hogy elsőre furcsán hangzik, de egy olasz gyerek – pláne régebben – erősen a családhoz van kötve, úgyhogy nem is tudja igazán megismerni saját magát, mert nagyon védett környezetben van. Én meg olyan típusú voltam, aki próbált merész lenni, és meg akartam ismerni önmagam. Sokat gondolkodtam azon, hogy tényleg azt kéne-e tennem, amit ők mondanak nekem? Vagy lehetek más is? Iskola, sport, templom, család. Ez volt a mindennapos programom. Ebből ki akartam törni. Nem tudtam kiélni magam, és szabadságra vágytam. Úgyhogy ösztöndíjjal idejöttem Magyarországra, és nagyon élveztem az ittlétet. Miután letelt az egy év, pár évig ingáztam a két ország között, de végül itt maradtam, itt éreztem jól magam. Öt év után megfordult bennem, hogy visszaköltözzek-e Olaszországba, de végig az járt a fejemben, hogy minek menjek haza, ha az elmúlt években csak hárman vagy öten hívtak fel onnan? Közben Magyarországon már elkezdtek kialakulni nagyon mély barátságok. Úgyhogy arra jutottam, hogy azzal a pár emberrel innen is tudom tartani a kapcsolatot. Számomra letisztult a kép: a hazám lehet Olaszország, de otthon itt érzem magam, ebben a kis budapesti Olaszországban.
2020.04.03. (XXIV/14)
