„A szüleim mindketten túlélték a holokausztot, ahogyan több nagybátyám és nagynéném is. Az átélt szörnyűségekről soha nem beszélt egyikük sem, a múlt fájdalmas emlékeit – legtöbb sorstársukhoz hasonlóan – egész életükben magukban hordozták” – meséli Kemény Vera, miközben bátorságot gyűjt ahhoz, hogy felidézze, min ment keresztül 1944-45-ben. Mint mondja, a mai napig elevenen él benne minden akkori pillanat, méghozzá pontosan úgy, ahogyan azt tizenhárom évesen átélte.
Nemcsak a holokauszt végének 75. évfordulója késztet minket beszélgetésre, hanem az a fajta általános tapasztalat is, miszerint a csöndet a túlélők harmadik generációja, a mostani unokák törik meg, akik – biztonságos távlatból – nagyon tudatosan kutatják a gyökereiket. Tehát van már kinek elmondani mindezt – kérdés, hogy van-e még, aki elmondja.
Kemény Vera 1931-ben született, és egyedüli gyerekként a Ferencvárosban élt a szüleivel egészen addig, míg a németek be nem vonultak Magyarországra. Édesapja vendéglátóipari segédként dolgozott, édesanyja varrást vállalt. „Engem a numerus clausus miatt nem vettek fel középiskolába, úgyhogy elvégeztem a 4 elemit, és a zsidó gimnáziumba mentem – a szüleim nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy én tanulhassak. Negyedikes voltam, amikor bevonultak a németek. Édesapámat elvitték munkaszolgálatra, mi meg édesanyámmal és a húgával együtt egy csillagos házba kellett, hogy költözzünk” – kezd bele a múlt felidézésébe az idős hölgy. (A fővárosi zsidók kötelesek voltak a számukra 1944-ben kényszerlakhelyül kijelölt épületekbe költözni, ahol egy családnak legfeljebb egy szoba jutott, és a kijárásukat is korlátozták. Később innen gyűjtötték össze őket a központi gettóba – a szerk.)
2020.04.03. (XXIV/14)
