A forradalom elérte céljait, többek között az első felelős magyar kormány felállítását gróf Batthyány Lajos vezetésével. A szabadságot pedig, mondhatni, hivatalosan 1849. április 14-én „elnyertük”, amikor Debrecenben kimondták a Habsburg-ház trónfosztását, egyrészt a tavaszi hadjárat sikereinek köszönhetően, valamint ellenreakcióként I. Ferenc József császár olmützi alkotmányára.

Ez utóbbi arra irányult, hogy a feudalizmus, az abszolutizmus fojtogató láncait még szorosabbra fűzze a Magyar Királyság körül, így nemcsak az 1848-as forradalom során elért eredmények kerültek veszélybe, mint például a parlament és az uralkodó (V. Ferdinánd) által egyaránt szentesített, elfogadott áprilisi törvények, hanem fennált a fenyegetés, hogy az ország függetlensége is elvész az örökös tartományok soraiba való beolvasztása révén.

Honvédelem

A helyzet érdekességét avagy furcsaságát az adta, hogy a magyar király (a trónfosztásig) V. Ferdinánd volt, ugyanis a magyar közjogi hagyomány által elvárt feltételek hiányoztak az uralkodóváltáshoz. Az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság közötti viszony perszonálunió jellegű volt, tehát (papíron) csupán a közös uralkodó mibenléte volt az, ami egybefonta a két országot, ilyenformán az osztrák császároknak át kellett esniük még egy koronázáson is, ahol magyar királlyá választották őket

(I. József éppen ezért kapta a „kalapos király” jelzőt, hiszen nem koronáztatta meg magát magyar királynak sohasem uralkodása idejében). Ezzel a váltással kívánta rendezni a helyzetét a bécsi udvar, a gyengének vélt, engedékeny V. Ferdinánd helyébe az erőskezű I. Ferenc Józsefet állítva, aki persze azonnal „visszavonta”, illetve semmisnek tekintette

V. Ferdinánd minden engedményét. Hiába mondott le, és ruházta át császári címét V. Ferdinánd a fiatal I. Ferenc Józsefre 1848. de­cember 2-án Olmützben, ettől az eseménytől nem vált törvényes magyar királlyá I. Ferenc József (egészen 1867-ig), hiszen a magyar szokásjog szerint csakis megkoronázást követően tekinthető törvényesnek az uralkodó.

Az, hogy I. Ferenc József császár a magyar trónöröklés szabályaival és a Magyar Királyság szokásaival egyaránt szembement, megteremtette a jogos hivatkozási alapot minden rendelkezésének a visszautasítására. A debreceni trónfosztást követően pedig az eseményeket pontosan úgy tudnánk leginkább kategorizálni, mint honvédő háborút, amelynek célja természetesen újdonsült szabadságunk védelme volt.

Vértanúk

Látván egyre inkább romló katonai helyzetét, I. Ferenc József császár kénytelen volt I. Miklós orosz cárhoz fordulni, akivel Varsóban találkozott 1849 májusában, és aki a Szent Szövetség jegyében biztosította támogatásáról. Ezt követően a magyarság szabadságának megőrzéséért zajló háború azon Szent Szövetség áldozatává vált, amely arra tette fel létezését, hogy tagjainak abszolutista hatalmát konzerválja – amibe beletartozott, hogy minden polgári törekvés ellen fellép. A Szent Szövetség a francia forradalmat és a napóleoni háborúkat követően jött létre, meghatározó tagjai az Osztrák Császárság, a Porosz Királyság és a cári Oroszország voltak.

Saját szövetséges hiányában, a nyilvánvaló túlerővel szemben Görgei Artúr, akire ekkortájt a kormány lemondását követően átruházták a katonai és politikai hatalmat, 1849 augusztusán Világosnál letette a fegyvert. A harcok hátterének valóságát azért is fontos hangsúlyoznunk, mert a megtorlás a honvédség tisztjeire és gróf Batthyány Lajos miniszterelnökre mint „árulókra”, „lázadókra” sújtott le, holott egyikük sem volt az. Haynau, a bresciai hiéna kegyetlen megtorlásokba kezdett, és az 1849. október 6-án golyó, illetve kötél által kivégzett tizenhárom honvédtiszttel példát statuált. Ugyanezen a napon, melyen Aradon Knezić Károlyt, Nagysándor Józsefet, Damjanich Jánost, Aulich Lajost, Lahner Györgyöt, Poeltenberg Ernőt, Leiningen-Westerburg Károlyt, Török Ignácot, Vécsey Károlyt, Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztidot, Lázár Vilmost megölték, a reformkor nagy alakját, első miniszterelnökünket, gróf Batthyány Lajost Pesten szintén kivégezték. 

Mit vesztettünk igazán?

Sokan, a hasonló sors elkerülése érdekében elhagyták az országot reménytelenséggel a szívükben, a kurdarc gondolatával – vagy éppenséggel apró reménnyel, mint Kossuth, hogy majd akad lehetősége, lesz támogatója a nagyvilágban a magyar szabadságnak. Így találhatunk majd korábbi magyar katonákat, tiszteket önkéntesként például az olasz függetlenségi harcok idején az olaszok oldalán harcolva. 

Azon persze elgondolkozhatunk, hogy melyik esemény is volt az igazán sordöntő: Talán Világosnál? A vérpadon? Vagy esetleg már Varsóban megpecsételődött sorsunk a Szent Szövetség által? Mindenesetre, október 6. után egyértelművé vált, hogy a magyar történelem legdicsőségesebb korszakának (nem túlromantizált tökéletességként beállítva), a reformkornak az álma, célja, egy független, szabad, polgári Magyarország létrehozása elbukott az önkény szuronyain. A polgárosodást elfojtották, legnagyobb alakjai emigrációba, száműzetésbe vagy mártírhalál sorsára jutottak, és a feudális elnyomás továbbra is mérgezte, gátolta a társadalmi fejlődést hazánkban.

Az 1848-as nagy forradalmi hullámok közül a magyar volt az utolsó, amit eltapostak; ez volt a legtovább elhúzódó, amely nem egy, hanem két császár összefogását igényelte. Ezért kockáztatták éle­tüket a harcok idején honvédjeink, ragadtak fegyvert a haza védelmében, vagy vállalták akár a halált is, hogy megvédelmezzék azt a reformkori szellemiséget, amely több mint húsz éven keresztül dolgozott az ország fellendítésért, küzdve az országgyűlés padsoraiból indulva, a városok utcáin forradalmi szellemben égve, majd végül a csatatéren.

A szerző történész.