Rövid időn belül két olyan trauma érte a német közvéleményt, amelyek közvetve vagy közvetlenül a Szíriában zajló polgárháborúval kapcsolatosak. A kölni és hamburgi horrorszilveszter után kedden az Iszlám Állam Isztambulban csapott le német turistákra – lapzártánkkor annyit tudunk: az öngyilkos merényletnek összesen tizenkét, ezen belül tíz német áldozata volt.

Alighanem tíz-, sőt százmilliók gondolkodnak ezekben a napokban azon, hogyan is alakul majd karrierjük 2016-ban: Vajon a felemelkedés éve lesz-e a 2016-os, netán álmok foszlanak szerteszéjjel? Befut-e a vállalkozás, vagy végleg tönkremegy, lesz-e új munkahely, vagy meg­szűnik a jelenlegi? A kérdések sora hosszasan folytatható.

Oroszországot maffiaállamnak, Vlagyimir Putyint pedig szovjet diktátornak tartja Garri Kaszparov, minden idők egyik legjobb sakkozója. A Közeleg a tél című – a napokban magyarul is megjelent – könyvében Kaszparov végigveszi Putyin hatalomhoz vezető útjának főbb állomásait, elemzi a Nyugat felelősségét, és kitér az orosz néplélekre is.

Huszonhat éve, nem sokkal karácsony előtt kezdődött az a folyamat Romániában, amelynek eredménye lett a Ceausescu-rezsim megbuktatása és a diktátor kivégzése. A forradalom ugyan nem hozta meg azt a társadalmi változást, amit vártak tőle, de az emlékek máig élnek, és szinte mindenkinek van saját története a történelmi napokról. Az események történelmi megítélése azonban korántsem egységes, az elmúlt évtizedekben számos összeesküvés-elmélet keletkezett, amelyek titkosszolgálati akciókat, külföldről vezényelt államcsínyt láttak az események mögött, megfosztva a románokat a forradalom eszméjétől.

Több mint négy évtizede annak, hogy megjelent a The Camp of the Saints (A szentek tábora), Jean Raspail francia író regénye. Az 1973-as mű egyszerre volt nagy siker és botrányregény a maga apokaliptikus történetével, mely szerint a harmadik világbeli tömegek megindulnak Európába, amely bénultan nézi és tűri el az idegen, szegény tömegek beáramlását és honfoglalását, míg végül az utolsó bástya Svájcot is rákényszerítik sokáig őrzött határai megnyitására. A tradicionalista nézeteket valló Raspail műve akkor született, amikor még csak korlátozott számú vendégmunkás tartózkodott és dolgozott Nyugat-Európában. Története akkoriban csak egy távoli jövőben megvalósuló disztópiának tűnhetett. Idén valósággá lett. Raspail műve nem irodalmi nagyságában rejlik: jobbára száraz és kiszámítható politikai pamfletről van szó, ami ráadásul nem mellőzi a fölösleges és vállalhatatlan rasszista felhangokat sem. De maga a cselekmény, a könyvben szereplő politikai akciók és reakciók kísértetiesen hasonlítanak arra, ami idén Európában és Európával történt.

„Már jó ideje megfigyeltem, hogy Mohammed Ben Abbes jelenlétében még a legpimaszabb, legerőszakosabb újságíró is elkábul, elgyengül. Pedig szerintem nyugodtan fel lehetett volna tenni néhány kellemetlen kérdést: a koedukált oktatás eltörléséről például; vagy arról, hogy a tanároknak át kell térniük a muszlim hitre. De végeredményben nem így áll a helyzet a katolikus iskolákban is? (…) A sajtótájékoztató után megértettem, hogy éppen ott kötöttem ki, ahová a muszlim elnökjelölt vezetni akart: valamiféle általános kételkedést éreztem, és azt, hogy nincs itt semmi ijesztő, sem igazán új dolog.” (Michel Houellebecq: Behódolás)***Január 7.: Franciaországban épp aznap reggel kerül a könyvesboltokba a zseniális francia író új, már előre „iszlamofóbnak” elkönyvelt regénye, amikor két iszlamista merénylő benyomul a radikális szatirikus lap, a Charlie Hebdo székházába, 12 embert lelőnek, 11-et pedig megsebesítenek. Egy harmadik társuk egy napra rá beveti magát egy kóser élelmiszerboltba, túszul ejt másfél tucat embert, közülük négyet meg is öl.Európában párizsi iszlamista merénylettel kezdődött, és november közepén lényegében azzal is záródott az év. Az európai poszt–68-as értelmiség jó része azonban nem az okokat keresi, nem meri néven nevezni az elkövetők vallási motivációit, hanem nagyjából úgy viselkedik, mint Obama elnök egy jól sikerült iszlamista merénylet után: azonnal közli, hogy ne általánosítsunk, nem minden muszlim ilyen (nincs ember, aki ilyet állítana), amúgy meg elfelejti elmondani, hogy iszlamista támadás történt.Houellebecq remek új könyve sem iszlamofób, nem is ez a témája, hiába próbálták már jóval megjelenése előtt ezzel diszkreditálni. Ennél jóval drámaibb, pontosan érzékelt politikai és lelki folyamatot ír le: hogyan jut el egy középkorú, okos, nyugati értelmiségi oda, hogy viszonylag nyugodtan tudomásul vegye az iszlám térhódítását országában, sőt, végül maga is áttérjen, hogy újra békében taníthasson az időközben szaúdiak által fenntartott egyetemén. Végül is „végeredményben” nagy változás nem történt, „nincs itt semmi ijesztő, sem igazán új dolog”.A regény persze nem elsősorban öntudatlanul tökéletes időzítése miatt szólt nagyot az idén, hanem azért, mert a nyugati kultúrkör egy érzékeny idegét találta el. Nem, a Nyugat természetesen még nem ment alá teljesen az iszlámnak, ezért nem a behódolás, hanem csak a houellebecq-i Behódolás éve volt az idei. A kötet ugyanis azokat a mechanizmusokat tárja elénk, amelyek egy esetleges későbbi kapitulációt megalapozhatnak.A hitét, önbizalmát vesztett Európa nihilizmusát. Az állami, politikai élet korrumpálódását, a liberális demokrácia alapvető értékeinek feladását posztokért és státusért. Az erkölcsi relativizmust, a „valamiféle általános kételkedést”, különben is, kik vagyunk mi, hogy megítéljük a vallásokat, minden kultúra egyaránt értékes, állítják. Az értelmiség szelektív látásából következő megalkuvását, kognitív disszonanciáját, illetve egyértelmű Stockholm-szindrómáját: egy idő után alkalmazkodunk és megszeretjük azt, amin úgysem tudunk változtatni.Mi, kelet-európaiak jól ismerünk egy rendszert, amely negyven évig így működött – elég fájdalmas lenne Európát ilyennek látni.***Houellebecq közeljövőben játszódó regényében a Marine Le Pen vezette Nemzeti Front megnyeri az elnökválasztás első fordulóját, a szocialisták pedig úgy döntenek, inkább összeállnak a mérsékeltnek mutatkozó Muzulmán Testvériség nevű párttal, és elősegítik vezetőjük, Mohammed Ben Abbes (természetesen fiktív párt fiktív figurája) elnökké választását, mintsem hogy a szélsőjobb irányítsa Franciaországot. A régi antifasiszta reflexek mozgatta, elsőre racionálisnak tűnő lépés azonban az elképzelhető legirracionálisabb helyzetbe manőverezi a szabadság-testvériség-egyenlőség hazáját, a mai európai olvasó pedig rádöbbenhet: lehet, hogy hamarosan ő is választhat az iszlámosodás és a szélsőjobbos populizmus között. (A baloldal már döntött: nekik csak az a bajuk a szélsőséges iszlámmal, hogy a nyakukra hozza a szélsőjobbot.)Az európai radikális nacionalista pártok közelmúltbeli előretörését elnézve azonban erős az ember gyanúja, hogy a választók pontosan tudják, mi a tét, mi a különbség. Nagyon egyszerű: a radikális jobboldal szabad választásokon leváltható, az esetleges iszlám uralom nem. Ám nem is önmagában „a béke vallása” a gond, hiszen az iszlám békés, ha nem tartják be, hanem az a megújulásra képtelen politikai kultúra, amellyel összefonódott, és amelyet folyamatosan újratermel. Egyébként ha a liberális demokraták nem becsülnék le folyamatosan a terrorizmus és a menekültügy civilizációs, kulturális és vallási dimenzióit, már nem itt tartanánk.Ahogy a terrorizmus nem egyszerűen szociális kérdés, amit nagyobb, „igazságosabban” elosztott jóléttel kezelhetnénk, úgy a migráció sem pusztán gazdasági kérdés, amely varázs­ütésre megoldja az elöregedő, stagnáló, jóléti Európa minden gondját. Sőt, új, minden korábbinál komolyabb problémát hoz létre: ha egyelőre nem is behódolást, de kiegyezési kényszert egy integrációra képtelen, igen intoleráns szubtársadalommal. Apró kiengesztelő lépéseket egy olyan világ felé, amely nem tiszteli és nem becsüli eléggé a nyugati értékrendet, és amely iszlámellenes dühnek bélyegez minden racionális kritikát.Az „iszlamofóbia” nevű nem létező problémát a valódi, nem fiktív egyiptomi Muzulmán Testvériség találta ki sok éve, hogy a zsidóellenességhez hasonló kategóriával üldözöttségi státust kreáljon a muszlimoknak. Emiatt viszont a racionális iszlámkritika folyamatosan magyarázkodni kényszerül, miközben potenciális szövetségese, az európai értékeket védő értelmiség kivonul a vitákból, vagy ha nem, akkor leginkább emberi jogi közhelyeket szajkóz. Mint a menekültügyben, amelynek komplex (humanitárius, szociálpolitikai, nemzetbiztonsági és gazdasági) vetületeit redukálta humanitárius válságra. Ahhoz hozzá tudott szólni.A menekültügy nyáron, a negyven fokban, kisgyerekes családokkal és kétségbeesett, alulinformált, hatóságok által nemegyszer átvert emberekkel természetesen nagyon is humanitárius válság volt, a magyar kormány magatartása pedig nemcsak abban volt szégyenletes, ahogy a menekültekkel bánt. A civilizáció területén így nem viselkedünk senkivel, akkor sem, ha egyébként nem akarjuk, hogy itt maradjanak. Ennél sokkal nagyobb baj azonban, hogy folyamatos dezinformációs kampányával teljesen félrevitte a diskurzust.***A menekültügyet az azt kezdettől belpolitikai haszonszerzésre felhasználó NER kezdettől összekapcsolta a terrorizmussal. A hivatalos kommunikációban egyfajta generációs csúsztatás történt: akárhány (körülbelül 2 db) merénylőt rekrutált a novemberi párizsi akció főszervezője Budapesten, azért a mostani menekültek nem terrorszempontból jelentik Európa fő gondját. Bármennyire is intoleráns a szigorúan vett iszlám a Nyugattal kapcsolatban, és nem véletlen, hogy a világon szeptember 11-e óta elkövetett több mint 27 ezer gyilkos merénylet iszlamista hátterű volt, azért a menekültügy mégsem emiatt problémás elsősorban.A fő gondot a már évtizedek óta Nyugaton élő, többnyire alig integrált török és arab családok még kevésbé integrált gyermekei és unokái jelentik. Jólétben és szabadságban felnőtt, nem éhező, nem nyomorgó, a közösségi médiát profin használó, radikalizálódó második-harmadik generációs fiatalokról beszélünk, akik hol a francia banlieue-kben, hol a német „párhuzamos társadalmakban” szítják a gyűlöletet. Nem kell, hogy muszlimok néhány évtizeden belül abszolút többségbe kerüljenek Európában: a kihívás már akkor kezdődik, ha a születési rátának és a családegyesítésnek hála megkerülhetetlen, erős kisebbséggé válnak.Európának és az egész nyugati civilizációnak persze elsősorban önmagát kéne újra megtalálnia, éspedig azon az alapon, amelyen egyáltalán létrejött: az egyéni jogok, a ráció, a szabadság és méltóság, a magántulajdon szentségének és a felvilágosodásnak a talaján. Ám addig sem adhatunk csak technikai jellegű válaszokat (például kvótarendszer) a menekültügyi kihívásra. Nem válasz a teljes el- és bezárkózás, és a tényleges háborús menekülteknek jár a menedékjog, de nem importálhatjuk ide egy kétséges politikai kultúrán felnőtt társadalom embermillióit.A békét és behódolást egyaránt jelentő, a világot hívőkre és hitetlenekere felosztó, a modernizációból kimaradt iszlám nem ismeri (el) az állam és hitélet szétválasztását, nem ismeri az ember alapvető jogait. Az iszlámban nincsenek női és kisebbségi jogok, a „hitetlen” disszidensekre sokszor halál vár, a melegeket üldözik és felakasztják, a gyerekeket korán indoktrinálják, például mély antiszemitizmussal.Az európai sária-övezetekben, no-go zónákban, a „párhuzamos társadalmakban” (amelyek nem okai, hanem következményei a félresikerült multikulti-modellnek) nem érvényes a világi, alkotmányos rend. A demokratikus hatóságok radarja alatt működő vallási mediáló bíróságok dönthetnek örökösödési, válási és komoly bűnügyekben is, anélkül, hogy a világ megtudná. A mecsetekben helyenként kontrollálatlanul zúdul a hívekre a szalafista uszítás. Egyre több a jog és az előjog követelése, az oktatásban éppúgy, mint a kultú­­rá­ban, lásd a karikatúra-botrányokat, a polkorrektség őrületét adaptáló vagy csak szimplán gyáva Nyugat pedig szépen lassan enged, és nem közli újra az „érzékenységeket sértő” rajzokat. Fő a békesség.Egy újra öntudatára és szabadságára ébredő Nyugatnak sürgősen véget kell vetnie az appeasementnek. München, 1938 még nem volt olyan nagyon régen. Donald Tusk javaslatát komolyan véve 18 hónapra megfigyelés alatt kellene tartani az Európába bevándorolni szándékozókat, ám a komoly nemzetbiztonsági szűrés mellett egyfajta kulturális szűrési-önvédelmi reflexre is szükség volna, ehhez azonban az kell, hogy mi is elhiggyük: van mit megvédenünk. Értékesek vagyunk, szabadok, toleránsak, de csak a toleranciával szemben, és nem, nem minden politikai kultúra egyenértékű.A Mohammed Ben Abbeseknek pedig ideje feltenni néhány kellemetlen kérdést.(A szerző a hvg.hu munkatársa, a Kapitalizmus blog szerkesztője.)

Míg ötven évvel ezelőtt a mesterséges intelligencia csak a sci-fi regényekben létezett, mára a hétköznapi életünk részévé vált, anélkül persze, hogy ennek igazából tudatában lennénk. Amikor a Facebook javaslatot tesz arra, hogy kit jelöljünk barátunknak, vagy az Amazon arra, hogy milyen könyvet vegyünk, vagy amikor Siri megérti az iPhone-nak feltett kérdést – a háttérben mesterséges intelligenciával rendelkező gépek futnak. És nincs vége: ott vannak még a mesterséges intelligenciát használó robotok, sofőr nélküli autók és a biztonságosan repülő drónok. A nagy kérdés az, hogy mindez áldás vagy átok az emberiség számára.

Nincs olyan magyar ember, akinek Szigetvárról rögtön ne ugrana be Zrínyi Miklós neve. A kötelező olvasmányokkal „operáló” középiskolai irodalomoktatás sokakban keserű emlékeket, rosszabb esetben viszolygást idéz fel a vitéz dédapa és az eposzíró dédunoka nevének hallatán. A névazonosság pedig további bonyodalmakhoz vezet, merthogy Zrínyi Miklósból kettő is van. Szigetvár védője, Zrínyi Miklós gróf (1508–1566), illetve dédunokája, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós (1620–1664).

A nemzetbiztonsági szolgálat figyelmét is felkeltette az arab befektetők komlói ingatlanvásárlási dömpingje, de könnyen lehet, hogy semmi titok nincs a jelenség mögött, csupán egy élelmes vállalkozó látta meg a piaci rést a szebb napokat is megélt volt bányavárosban. A helyiek szerint egyébként nemcsak magánszemélyeket, hanem cégeket is telepítenek Komlóra.

Merre tart a robotok fejlesztése? Talán néhány év múlva már házimunkát segítő robotokkal leszünk körülvéve? Esetleg robot vezette autóval szeljük majd a város utcáit? Az emberi képzelet számos módon vizionálja a gépek fejlődését, az életet kényelmesebbé tevő használati eszköztől a készítőjét rabszolgasorsba taszító „lázadóig”. A Flexman Robotics Kft. konferenciát tartott az ipari felhasználású gépek jelenéről és jövőjéről a Budapesti Műszaki Egyetemen (BME).

Egy építőipari vállalat vezérigazgatója negyven éven felüli titkárnőt keresett, magas szintű angolnyelv-tudással. A vezérigazgató magán angoltanára közölte, hogy van egy negyvenen felüli tanítványa, aki éppen titkárnői állást szeretne magának, s nyelvtudásáért is garanciát vállal. Tökéletes egybeesés. „Fel van véve!” - mondta lelkesen a vezérigazgató, aki teljesen megbízott az angoltanára értékítéletében. „Jöjjön az illető minél hamarabb, hogy a formaságokat is elintézzük.” S mi lett a végeredmény?  A titkárnőjelölt megjelent, és mindenki elszörnyedt. Nem a nyelvtudásával volt a baj, hanem a fellépésével, a nonverbális jelzéseivel, a „bocsánat, hogy élek” gondolatokat kisugárzó metakommunikációjával.  Természetesen elküldték. Amikor a tanár a következő nyelvi órán megkérdezte tőle, hogy miért alakult az interjú ilyen szerencsétlenül, a hölgy így válaszolt: „én csak magamat adtam, teljes őszinteséggel”.

Vajon sikerülhet-e Nigériának olyan pályát befutnia Afrikában, mint amilyet Kína esetében figyelhetett meg a világ az ázsiai kontinensen? A BBC legutóbbi helyszíni riportja erre kereste a választ.

„Nem tudom elképzelni, hogy ennek jó vége lesz” – nyilatkozta nemrég Marc Faber pénzügyi guru az osztrák Wirtschaftsblattnak. A pesszimista megmondóember alapvetően kiszámíthatatlanságot vizionál a közeljövőre nézve. Szerinte a világgazdaság egyre rosszabb állapotba kerül, a tőzsde összeomlik, a jegybankok pedig még több pénzt nyomtatnak majd.

Felkutatja az élelmiszer-felesleget, és eljuttatja azt a nélkülözőkhöz a Magyar Élelmiszerbank Egyesület, amely idén ünnepli tízéves jubileumát. Az országos szervezet célja az élelmiszer-pazarlás és az éhezés megszüntetése: ma már több mint 300 ezer rászorulón segítenek azzal, hogy megszervezik a gyártóknál és kereskedőknél keletkező élelmiszer-feleslegek megmentését és szétosztását. Hazánkban évente közel 2 millió tonna fogyasztható élelmiszer kerül a szemétbe, a civilek ennek 0,1 százalékát  mentik meg.

A történelem során minden nagy birodalom úgy indult kulturális felemelkedésnek, és lett belőle nagy civilizáció, hogy abszolút monogámiát követelt meg a férfiaktól és a nőktől. J. D. Unwin etnológus mutatta ki, hogy a jólét állapotában rendre bekövetkezett a szexuális normák fellazulása, amit mindig a kultúrák hanyatlása, elnéptelenedése kísért. Megállapításainak érvényességét alátámasztják a modern civilizáció jelenkori folyamatai is, nevezetesen a ’60-as évek óta tartó szexuális forradalommal egyidejűleg a nyugati jóléti társadalmak hanyatlása, öregedése és fogyása.

„Ha lehet, ne kérje még tőlem, hogy összegezzem a szolgálatomat, erre ráérünk még jövő tavasszal” - ezzel fogad Ilan Mor, amikor néhány nappal az ünnepek előtt leültünk beszélgetni. Amúgy sem nosztalgiabeszélgetésre  készültem, így nem volt nehéz teljesíteni a nagykövet kérését. Ilan Mor 2011 ősze óta szolgál Budapesten, de az idei év talán az eddigi legnehezebb volt: a nagy­hatalmak kiegyeztek Iránnal, a palesztinok pedig újabb, az eddiginél is alattomosabb terrorhullámot indítottak Izrael ellen.

„A kormány szocialista mutyiként tartja számon, ezért fel akarja számolni” – Mitykó Zsolt, Mező-hegyes polgármestere szerint ez az egyszerű ok áll a 400 embert foglalkoztató, évi hatmilliárdos forgalmat generáló Mezőhegyesi Ménesbirtok Zrt. által használt földek elárverezése mögött. A társaság tulajdonosai hiába készek megegyezni a reprivatizációban az állammal annak érdekében, hogy a gazdaság egyben maradjon, a kormány – úgy tűnik – erőből viszi dűlőre az ügyet.

A „safe-place” (óvóhely, biztonságos tér) fogalmát a legmenőbb amerikai egyetemeken találták ki diák aktivisták, akik szerint az intézmény területén meg kell „védeni” a hallgatókat a gyűlöletbeszédtől, a homofóbiától, a transz­neműek megkülönböztetésétől, a fajgyűlölettől és a verbális zaklatás egyéb formáitól. Olyan tér, ahol diákként nem kell tartani semmiféle bántó, kritikai vagy csupán ellenvéleményt megfogalmazó megnyilvánulástól. A safe-place lakói a digitális Újvilág harmadik nemzedéke, a Z-generáció, akik nemcsak a digitális nomádként felnőtt elődök, hanem az internetet feltaláló X-ek és a Facebookot benépesítő Y-ok világában is idegennek érzik magukat.Leonard Kleinrock és apró mérnökcsapata izgatottan figyelte, ahogy a közel egy tonnás hófehér monstrum, a Xerox Sigma 9 egy dupla csipogással befogadja a bevitt utasítást: login (belépés) – ez az alig ötbetűs szó szégyenlősen rejtőzött el a zölden foszforeszkáló kijelzőn elterpeszkedő kódtengerben. Öt hónappal korábban ugyanilyen zajos szörnyetegek vezérelték végig az Apollo–11 törékeny fémdobozát a közel négyszáz­ezer kilométeres útján, a Kennedy Űrközponttól a Nyugalom tengeréig.Itt azonban nem hangoztak el nagy patetikus mondatok a feszülten várakozó százmilliónyi néző számára, csupán az otromba mágneslemezek monoton pörgése keltett meghitt hangulatot a Kaliforniai Egyetem szűkös alagsori szobájában. Miután a gép lassan megemésztette az üzenetet, a hátuljából kilógó vastag adatkábelen fénysebességgel lőtte tovább az alig hatvan kilométerre fekvő Stanford Egyetemre. Bár a távolság nem volt nagy, az alig egy byte-nyi adat így is túlterhelte a kapcsolót, ami miatt a túloldalon csak annyi futott be, hogy „lo”. Ez a két árva karakter volt az első digitális adatkapcsolt hálózaton – közismertebb nevén interneten – átvitt üzenet, a két szemüveges mérnök pedig tudtán kívül az X-generáció első emberpárja.