Egy kávézó teraszán ülünk a Majdan téren. Kijevbe kétségtelenül megérkezett a tavasz. Divatosan öltözött lányok vonulnak előttünk magas sarkú cipőkben, fiatal fiúk bámulják meredten mobiltelefonjaik kijelzőit. Az Ajdar fasisztoid, germán lovagkeresztekkel ékesített milíciája éppen koszorúz valamit, amikor megszólal a telefonom.
– Jó napot kívánok, Kollár János vagyok. A követségről keresem.
– Jó napot!
– Azért hívom, hogy tájékoztassam, hogyha a Donyeck régióba utaznak, nem tudjuk önöket konzuli védelemben részesíteni.
– Megértettem.
– Ez nem olyan egyszerű. Fel is kell szólítanom magukat, hogy ne menjenek.
– Rendben.
– Akkor jelzem a külügynek, hogy fel lettek szólítva. Biztosan menni akarnak? Borzasztó rémhíreket hallunk keletről. Útonállók, miegymás.
– Biztosan.
– Vigyázzanak magukra!
Leteszem a telefont. Kifizetjük a kávét.
Kramatorszkba délután háromkor indulunk. Egy kopott, vörös színű furgonnal megyünk. Ellenőrző pontok tömkelegére számítunk, de kellemesen csalódunk. 2014-hez képest, amikor gyakorlatilag az egész keleti régió tele volt katonai ellenőrző pontokkal – ahogyan az ukránok mondják: „blokkposztokkal” –, gond nélkül hagyjuk el Poltavát.
Igaz, mielőtt Kramatorszkba érnénk, autót kell váltanunk. Szergej Varatyin, debalcevei veterán vár ránk a nagy ellenőrző pont előtt, hogy gond nélkül át tudjunk haladni. Incidens nem történik az ellenőrző ponton, még az útlevelünket sem kérik el. A kiskatona unott pofával int, hogy mehetünk befelé.
2016. 06. 03. (XX/22)
