A kilencvenes évek elejétől a modern pünkösdi-karizmatikus mozgalomban a hit és az érzelem közötti összefüggés újra reflektorfénybe került. A karizmatikus öröm friss megtapasztalása következtében világméretekben gyakran egész tömegekre kiterjedő, hosszas nevetés jellemezte a pünkösdi-karizmatikus összejöveteleket; emiatt egyesek "nevető ébredésnek" nevezték a jelenséget, míg mások szerint a "Szent Lélek (Szellem) öröme" áradt rá a hívőkre, amit a nevetés mellett más érzelmi-fizikai megnyilvánulások is kísértek (mint például: földreesés, tánc, sírás, örömkiáltások, ugrálás, futás stb.). Az erőteljes örömtől telített istentiszteleteken történt szokatlan események főleg Észak-Amerikában kaptak nagy publicitást a vallási és világi médiában egyaránt. Az "öröm-ébredés" képviselői szerint a Szent Lélek (Szellem) szokatlan működésének célja az, hogy a hívőket felfrissítse, érzelmi, fizikai gyógyulásban részesítse, és az Isten személye iránti, úgynevezett "első szeretetre" visszavezesse. Nézetük szerint ugyanis a nyolcvanas években a pünkösdi-karizmatikus mozgalom is kiszáradt, istentiszteleteik merevvé, komolykodóvá váltak, és a formalizmus, dogmatizmus irányába elmozduló mozgalomban a tanítások háttérbe szorították az Istennel való közvetlen és személyes megtapasztalásokat, élményeket.