15 napon át tárgyalt egymással Ehud Barak izraeli miniszterelnök és Jasszer
Arafat palesztin vezető Bill Clinton amerikai elnök védőszárnyai alatt az Egyesült
Államokban. Az eredmény: egy alig 20 soros nyilatkozat arról, miszerint a "két fél
egyetért abban, hogy a tárgyalások célja a
konfliktus befejezése", és ehhez
hasonló általánosságok. Teljes kudarc volna tehát a Camp David-i maraton
végeredménye? A találkozót értékelő amerikai, izraeli és arab kommentárok
többsége szerint nem. Sőt: Arafat – aki egy centit sem engedett Jeruzsálemre
vonatkozó igényeiből, melyet nemcsak a jövendő palesztin fővárosnak, de az iszlám
világörökség sarkkövének is tekint – győztesnek kijáró diadalmenetben
térhetett haza Gázába. Baraknak sem kellett szégyenkeznie: mivel Arafat
hajthatatlansága miatt a tárgyalások megfeneklettek, gyorsan kijelentette, hogy azok az
engedmények, amelyek miatt odahaza a maradék kormánya is szétesni látszott,
"semmissé váltak", miközben Izrael bebizonyította békeszándékát. Clinton pedig
azzal vigasztalhatja magát, hogy neki legalább sikerült rábírni az izraelieket és a
palesztinokat arra, hogy korábban tabutémáknak számító kérdésekről tárgyaljanak
egymással.
A "semmi is jobb, mint egy rossz egyezmény" vélekedés kiváltotta
megkönnyebbülés, meglehet, rövid élet? lesz. Nem következett be ugyan, amitől
sokan tartottak, hogy a kudarc nyomán azonnal fegyveres incidensek kezdődnek a
palesztinok és az izraeliek között, de a terrorizmus kiújulása és az erőszakos
konfliktus lehetősége Saul Mofaz tábornok, izraeli vezérkari főnök szerint továbbra
is fennáll, és "csupán a Palesztin Hatóság magatartásán múlik, hogy
bekövetkezik-e a konfrontáció".