Anyámat ütik-verik, gyalázzák. Anyámért szólnom kell.
Anyám igen-igen idős, és a sors kontinenseken hajszolta már végig. Sokan zokon veszik tőle, hogy még él, élni akar, mások azt nem tudják megbocsátani neki, hogy sokadszorra is otthont teremtett, noha csak nemrég váltak izzó romhalmazokká fiai hajlékai. Sőt egy okkal több a gyűlöletre és szidalmazásra, hogy valójában épp mai otthona az első igazi otthon egész történelmi korszakok után.
Anyámnak bizony sok a hibája, bűne is akad tán egynéhány (ki bűntelen?), nekem mégis az anyám. Ha róla van szó, nem ez vagy az a hibája, egykori mulasztása jut elsőként az eszembe, hanem a puszta tény: ő az anyám. És amikor azt hallom, hogy husángokkal törnek rá, amikor azt olvasom, hogy zsarátnokot hajítottak háza tetejére, amikor azt látom, hogy falkákban rohannak a nyomában és ő ereje végső megfeszítésével kijátssza üldözőit, sőt gáncsot is vet nekik – én szeretném lefogni az ütlegelésre emelkedő karokat, szeretnék házához sietni, hogy oltsam a tüzet, szeretném a földre teperni a rá törő gonoszt.