Az Eb és hamarosan az olimpia egy eszkalációval terhes európai szárazföldi háború árnyékában zajlik. A kontinens- vagy világméretű bajnokságok azonban eddig szinte mindig szorosan összekapcsolódtak az aktuális politikai folyamatokkal. A magyar válogatott szereplését minden bizonnyal a futballra és stadionépítésre eddig is sokak által vitatottan túl bőkezűen költő kormány „bizonyítványaként” fogják értékelni.
De az említett jelenséget tükrözi az is, hogy a Council on Foreign Relations vezető amerikai külpolitikai agytröszt mindegyik olimpiát egy-egy címszóban foglalja össze a honlapján, elhelyezve őket a tágabb geopolitikai környezetben. Például 1906-hoz „Az első modern tüntetés” köthető (Peter O’Connor, hármasugrásban aranyérmet szerzett ír atléta azzal tiltakozott az ellen, hogy Nagy-Britannia színeiben kellett versenyeznie, hogy felmászott a zászlórúdra, ahol kibontotta hazája lobogóját); 1952-re a „Hidegháborús rivalizálás” nyomta rá bélyegét (a Szovjetunió ekkor képviseltette magát először; a Helsinkiben megrendezett játékokat a média világszerte a szabad országok és a kommunista országok közötti versenyként ábrázolta); 1956-ban volt „Az első bojkott” (Melbourne-ben Kína Tajvan részvétele miatt, Hollandia, Spanyolország és Svájc pedig Magyarország iránti szolidaritásból maradt távol – emlékezetes, hogy a hazánk és a Szovjetunió közötti feszültség a vízilabdameccseken is elmérgesedett); 1972 a „Müncheni mészárlásról” híresült el (a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet támadása során tíz izraeli sportoló és edző vesztette életét); később, 2016-ban pedig rajthoz állt egy „Menekültcsapat Rióban” (a NOB egy évvel korábban, az európai migránsválság tetőpontján jelentette be egy migránsokból álló csapat létrehozását, a Kongói Demokratikus Köztársaságból és Szíriából származó tagokkal).
A nagy sporteseményekkel kapcsolatos egyik meggyőződés, hogy – mivel mint a nemzetközi diplomácia egyik ága, a stabilitás iránti vágy köré épültek – békét, egységet teremthetnek és újrakeretezhetik a nemzettudatot. Hugo Bourbillères francia szociológus szerint a sportot úgy lehet megfelelő helyen kezelni a társadalomban, ha elismerjük, hogy páratlan potenciált jelent a figyelem felkeltésére és a lelkesedés kiváltására, azonban nem arra szolgál, hogy minden bajunkra megoldást kínáljon. Gazdagíthatja a társadalmi életet, és jó esetben a közéleti cselekvéshez is hozzájárulhat.
2024.06.21. (XXVIII/25)
