A látvány, a dolgok dizájnja mindent visz. Belátjuk ezt hamar, ha kettőt lépünk a saját korunkban. Nem tudod eladni az okos kütyüdet, ha nincs ütős videód hozzá, s az egyetemi tanár is partra vetett hal, ha sűrűn írt PPT-diát használ, fehér háttérrel súlyosbítva.
Sam Mendes filmje a Ryan közlegény és a Dunkirk keveréke. Vagy inkább metszete. Egy küldetést kell itt is teljesíteni, hogy a két elszigetelt angol zászlóalj, akiket kelepcébe csaltak a németek, el ne vesszen. Ez a körülbelül 16 kilométeres út egy mini odüsszeia, amit az egymást váltó festményekben – vagy inkább egyetlen hatalmas körképben – hoznak elénk, s amelynek egyes részleteit alább kinagyítjuk. Viszont nincsenek magvas fejtegetések (nekünk nagyon hiányoznak) mondjuk mély dolgokról az út során, mert képekben üzen ez a film, a látvány bennünk keltette hatásaira alapoz. E módszer persze a Dunkirkben is megvillant. A tengerparti jelenetek hangulata most is feljön a nézőben, ettől úgy érezzük, hogy a hazafiság vagy éppen a bajtársi érzelmek dacára a háború igenis főként „egzisztenciális élmény”; az „Én” rettentő szorongása, amit az ember elsősorban a saját fejéből kinézve él át.
A rendezőt nagyapja átélései ihlették, ahogy ezt a film végén megtudjuk. A gyermekkori történethez azonban olyan vizuális világot épített fel (a borítékolhatóan megint Oscarral jutalmazott Roger Deakins operatőr segítségével), ami pontosan eltalálja a mostani néző alapigényét. Hogy mindig újat kell adni neki. Vagy legalább új módon csomagolni a jól ismert dolgokat.
2020.01.31. (XXIV/05)
