– Huszonhárom éves koromban mentem férjhez. Két évig nem akartam gyermeket, utána pedig több mint egy évtizedes próbálkozás után sem sikerült, miközben az összes klinikát végigjártam. Egyikünknél sem találtak hibát, mégsem sikerült teherbe esnem, majd négyéves várakozás és jogi hercehurca után örökbe fogadtunk egy kislányt. Már négyéves volt Kincső, mikor volt egy olyan elképesztő hét, hogy a tévéhíradó mindennap beszámolt egy csecsemőgyilkosságról. Egy erdőben az avar alatt, a következő nap egy falusi WC-ben, szerdán egy Győr környéki asszony, miután otthon megszülte, meg is ölte a csecsemőjét, és ez így folytatódott szombatig. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, milyen igazságtalan és rohadt ez a világ, én tizenöt évig jártam az orvosokat és költöttem a pénzemet, hogy gyermekem lehessen, és mégsem sikerült, más meg megöli az egészségesen megszületett gyermekét.
Még akkor éjjel felráztam a férjemet, aki már aludt: mit szólnál hozzá, ha meghirdetnénk, hogy az anyák nem kívánt gyermekeikben ne tegyenek kárt, hanem szüljék meg és tegyék a házunk lépcsőjére. A férjem egy szűkszavú főiskolai tanár, csak annyit mondott: ezt nem tudod megcsinálni egyedül, ehhez alapítvány kell. Majdnem egy évig jártam jogászokhoz, ügyvédekhez, szerkesztőségekhez, kórházakhoz, míg végül 1995. március 11-én bejegyezték a Bölcső Alapítványt, és május 1-jén, éppen anyák napján emelték jogerőre.
Mi lett az alapítvány célja, és kik kértek először segítséget?
– A nem várt újszülötteknek akartunk bölcsőt nyújtani. Az első jelentkező egy ozorai megesett kislány volt. Munkahely és állás nélkül a nagymamájával élt együtt annak havi harmincezer forintos nyugdíjából. Akkor még nem működött a saját anyaotthonunk, felvetettem a szekszárdi kórházba, ott várta meg a szülést.
Az ozorai kislány mit kért konkrétan?
– Azt, hogy a kórházból kijőve azonnal megtehesse a lemondó nyilatkozatot, és hogy gyerek nélkül, a szégyene nélkül mehessen haza. Ha ezt nem tudom garantálni, mondta még a telefonban, gondolkozik a gyerek eltüntetésén. Megszülte a kisfiát, lemondott róla, és találtam örökbefogadókat is, akik ma is boldogok a már tinédzser fiukkal.
Az ilyen nem várt, nem akart gyerekek, ha megszületnek, minden áron meg akarják mutatni, hogy élni akarnak – és az elvetettségük mellett – az akaratosság, erőszakosság, öntörvényűség a legjellemzőbb rájuk.
***
Egy gyerek megszületése után öt-hat nappal általában újra átbeszélem az anyával, hogy valóban el akarja-e dobni a gyereket, mert néha akkor jönnek meg az anyai érzések. Egyszer Fejér megyéből, egy Isten háta mögötti faluból hívott egy nő. Öt gyereke volt már, és a hatodikkal tizenöt perces fájdalmaknál tartott. Tudtam, hogy a mentő nem hozhatja át a megyehatáron, mindig a legközelebbi kórházba kell vinni. A tisztiorvos ismerősöm intézkedett, és a mentő Szekszárdig hozta. Ha Fehérváron szült volna, jogilag mindenképpen problémás lett volna az ügy. Szüléskor ösztönösen ránézett az újszülöttjére – tudni kell, hogy ezek az anyák szülés után még csak látni sem akarják a babájukat, egy pillanatra sem – és tiszta apja volt, pedig az otthonlévő öt közül egy sem hasonlított rá. Másnap az apa is megérkezett, mikor kézbe vette a babát, úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Innentől kezdve nem azon dolgoztam, hogy megtaláljam a babának való örökbefogadót, hanem azon, hogyan tudnák elfogadni és felnevelni a nem várt babájukat.
Sok örökbefogadó szülő várakozik önöknél?
– Mindig megvárjuk, hogy először megszülessen a baba. Képzelje el, mi van, ha vakon vagy bénán vagy Down-szindrómával születik, és már előre lekötöttük a szülőket! Az a szerencsétlen örökbefogadó ne akkor mondja, hogy köszönöm, nem kérem. Ilyen pressziónak nem tehetjük ki se a lemondó, se az örökbe fogadó anyákat. Szülés után bejárok a kórházba, figyelem a babát, tanulmányozom az anya kulturális és szociális hátterét, ugyanígy a gyermekre váró szülőket is, majd megpróbálom összepasszítani őket. Az a tapasztalatom, hogy – ritka kivételtől eltekintve – nem lehet összegyúrni Makót Jeruzsálemmel, nem jó egy hat elemit végzett anya gyermekét egy filozófus családba tenni.
2007. 12. 21. (XI/51)
