Fotó: Somorjai László
Hogyan találkoztak?
– Fiatalon feljött Pestre munkát keresni. A körút és az Aradi utca sarkán
volt egy hatalmas, lakberendezéssel foglalkozó cég, ahol is jóformán napok alatt
használhatóvá vagy nélkülözhetetlenné küzdötte magát. Közben valahogy Kassák
Lajos baráti köréhez csapódott, imádta a verseket. Az én édesapám épületlakatos
volt, de a másik főfoglalkozása az volt, hogy Kassák legjobb barátja lett. Mikor
Kasi úgy döntött, hogy vándorútra kél, és bebarangolja a világot, apám Fiuméig
el is kísérte, de nem volt annyi kalandvágy benne, mint a barátjában, így
visszafordult. Kassákéknál találkoztam először Sándorral. Egyik napon két
újságírót, Sallai Imrét és Fürst Sándort kivégeztek Horthy pribékjei. Aznap este
is összejöttünk Kasiéknál a Nagydiófa utcában, de minderről szó sem esett, csak
az irodalomról, a festészetről, meg erről, arról. Rossz érzésem támadt, hogy a
két ember elpusztításáról senkivel nem tudtam beszélni, olyannyira, hogy
fölálltam, én, a Benjamin (így hívtak, mert én voltam a legfiatalabb a
társaságban), és kimentem. Ez nagyon imponált Kiss Sándornak, ezután kezdett
hozzánk járni, apámmal barátkozni, velünk kirándulni. Óriási szimpátiát éreztem
iránta, de szerelmet csak jóval később. Egyre többet járt hozzánk, megette az
összes befőttünket. Azt mondtam egyszer neki: „Tudod mit? Nekem nincs időm az
ilyen barátkozásokra, sétálgatásokra. Házasodjunk össze, mert nálam másról
úgysem lehet szó.” Másnap feljött, és elmondta az anyámnak, mi a szándékunk.
Anyám erre: „Ez nevetséges. A lányom még fiatal, tanulnia kell, és még nekünk
sem volt lehetőségünk stafírungot gyűjteni.” Erre azt válaszolta Sándor, hogy ő
nem törölközőket akar feleségül venni, hanem engem, szépen halad előre, jól
keres, majd ő megveszi a törölközőket.
Hogyan lehet bárkivel is hetven évig szeretetben, szerelemben, egyetértésben,
harmóniában együtt élni?
– Csodálatosan. A küzdelmek és megpróbáltatások mindig erősebbre fonták
kettőnk közt a szálakat. A férjem hitt a baloldaliságban. Emiatt már akkor is
sok gyalázás, értetlenség érte. Aztán jóval később a marxizmus megvalósulásából
és a létező szocializmusból való őszinte kiábrándulását is rossz szemmel,
kétkedve fogadták. Mindennek ellenére a politika, a hatalom, az akkori közélet
sorra olyan szituációkat teremtettek, ahol is látványosan, sőt néha romantikusan
megmutatkozhatott egymás iránti elkötelezett, mindent elsöprő ragaszkodásunk.
Ha mondana erre egy példát, jobban megérteném, miről beszél.
– A körúton igyekeztünk egyik festő ismerősünkhöz. Közben magyar nyilas
suhancok razziáztak. Sándort elszakították mellőlem, velem nem foglalkoztak –
pedig mindketten zsidók voltunk – és betuszkolták többedmagával a szálló egyik
helyiségébe, majd kezdték őket vetkőztetni, hogy megnézzék, ki van körülmetélve.
Ott meglátta egyik régi ismerősét, aki halkan elmondta neki, hogy a szobában
maradottakat éjjel kivégzik. „Nehogy már a halál, ez a »buta« dolog elválasszon
engem a feleségemtől”, gondolt egy bátrat, fölemelte a jobb kezét, és minden
erejéből és meggyőződéséből elkiáltotta magát: „Éljen Szálasy!”. Azonnal csend
lett. Mikor érezte, hogy ha nem is hitték a nyilasok ezt őszintének, de
mindenesetre elbizonytalanodtak, megigazította a ruháját, és nyugodtságot
mutatva kisétált a szállóból, le a lépcsősoron, és a bejáratnál elegánsan karon
fogott, és elhúztuk a csíkot.
Hogyan ismerte meg Scheiber Hugót?
– A Kertész utca 22-ben, ha arra sétál, láthat egy emléktáblát, amit én
állíttattam. Ott lakott elmondhatatlan nélkülözések és nehézségek között. Akkor
egy kereskedőnél dolgoztam a környéken, és aznap, mikor fizetést kaptunk –
hatvan pengőt kerestem akkoriban –, bejöttek a festők. Azt mondta egyik
alkalommal nekem az egyik festő, kérem, kisaszszony, vegye meg tőlem ezt a képet
– egy hatalmas, gyönyörű olajfestményt tartott a kezében –, mert éhes vagyok.
Tíz pengőt adtam neki, noha egy pengőért is olyan hálás lett volna, mint
kevesek. Azóta is a falamon lóg ez a kép. Akkor nem adott volna senki tíz
fillért sem ezért a képért, ma viszont egy gyönyörű házat vehetnék az árából.
Valahogy a véletlen úgy hozta, hogy sok baráti, de családi szálak is összefűztek
minket a kor legjelentősebb festőivel, művészeivel. Anna Margit távoli rokonom
volt, a férje, Ámos Imre, anyám unokatestvére. De Désy Huberrel vagy Barcsayval,
Gvadányival, Czóbellel, Bortnyikkal is évtizedekig összejártunk, és segítettük
egymást.
A közügyek, a politika soha nem érdekelte?
– A közügyek iránti érdeklődés a mai napig megvan bennem. Másodikos
gimnazista voltam, mikor azt mondták az osztálytársaim, te leszel az új Kéthly
Anna. Ma is mindennap olvasom az újságokat, a legnagyobb boszszúságomra, mert
nem tudok leszokni róla, akár egy idült alkoholista. Mindig elhatározom, hogy
jövő héten lemondom az előfizetéseket, aztán nem teszem meg.
Hogyan élte át és hogyan élte túl a holokausztot?
– A történetírás, legalábbis Magyarországon, a hazugságok sorozata. Az a
vélekedés, hogy Horthy 1944-ben megmentette a pesti zsidóságot, egyszerűen
hazugság. Hiszen engem is akkor, november 28-án vagoníroztak be sok ezer
honfitársammal együtt, és szállítottak a megsemmisítő táborba. Horthy egy
gyenge, erélytelen, jellemtelen, arisztokrácia által semmibe vett valaki volt,
akinek olyan társai voltak, mint Héjja Iván, vagy mint a Prónay-különítmény,
akik nemcsak Pesten, de az egész országban, kiváltképp Dunántúlon, szörnyű
dolgokat műveltek. És nem csak a zsidókkal.
Hol, merrefele dolgozott?
– Tizenvalahány évig voltam a filharmóniánál, az ORI-nál. Hacky Tamást,
Fischer Ivánt, és sok más művészt is, akik neve most eszembe se jut, szinte én
kezdtem pályára állítani. Tomi, ha néha Magyarországon van, még ma sem mulasztja
el, hogy meg ne köszöntsön valamivel. De segítettem annak idején a kor nagy
színészén, Kis Ferencen is – ami nem volt akkor veszélytelen –, akit nyilas
múltja miatt tettek félre a Nemzetiből. Egyik ismerősöm hozta be a Vörösmarty
téri irodámba, hogy szerezzek neki munkát, tegyem be valamilyen műsorba. Úgy
állt az a hatalmas ember az asztalom előtt, mint egy tölgyfa. Ránéztem, és
megkérdeztem tőle: „Hogy tudott maga olyan dicstelen szerepekben tündökölni a
negyvenes években, amilyenekben tündökölt?” Erre a nagy kék szeméből elkezdett
folyni a könny, egészen le az asztalomra. Azt mondja: „Letöltöttem a
büntetésem.”
Tényleg nyilas volt?
– Egy megtévedt ember volt. Nem azt mondom, hogy mentes volt a
zsidógyűlölettől, de nem volt egy megátalkodott véreb.
2007. 04. 20. (XI/16)
