hetilap

Oskar Halecki (1891–1973) lengyel katolikus történész Európa millenniuma
(Századvég, 1993) cím? könyvében az európai tradíció kettős dualizmusáról
beszél, amelyet így határoz meg: "Európa mint történelmi közösség két fő
pillérre épült, a görög–római humanizmusra és a kereszténységre". Bár a
klasszikus hagyományt illetően szükségesnek látja "Európa görög és római
gyökereinek világos szétválasztását", a kereszténységről szólva egy szóval
sem említi annak zsidó gyökereit. Számára a "kereszténység" nem más, mint a
klasszikus görög–római kultúra folytonosságát biztosító "kultúrkör";
szerinte "nem volt semmiféle szakadás az ókor és a középkor között"; sőt
"Péter Rómája minden anyagi pusztulás ellenére megőrizte, finomította és
gyarapította Caesar Rómájának kulturális örökségét".

Látszólag biblikusabban érvel a francia katolikus Rémi Brague Európa: a római modell
cím? művében (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1994): "Európa nemcsak görög,
nemcsak héber és nem is csak görög–héber. Legalább annyira római is". Pál
leveleiből kiderül, hogy az apostol szellemi értelemben két tradíciót lát
meghatározónak Európában: a zsidót és a görögöt. Brague szerint a római kultúra
sajátossága éppen abban áll, hogy mindkettőt képes volt magába olvasztani. S
minthogy a katolicizmus "lényegét tekintve római", ez azt is jelenti, hogy a
katolicizmus úgy viszonyul a zsidósághoz, ahogy a rómaiak a görögökhöz.



Róma és a görögök



A rómaiak sohasem szerették a görögöket. Átvették írásukat, isteneiknek görög
neveket adtak, megtanulták nyelvüket, tisztelték nagyjaikat, gyermekeik mellé görög
paidagógosz-rabszolgát fogadtak – mégsem kedvelték őket. Fajtájukat is csak úgy
emlegették: "a görögöcskék"; azzal a mélységes lenézéssel, ahogyan csak a
hatalom és erő emberei tudnak a szellem embereire nézni. Pedig titokban irigyelték
őket. Igen, irigyelték, mivel tőlük kapták civilizációjukat: "Durva legyőzőjén
győzött a levert Görögország / s pór népét Latiumnak művészetre kapatta…"
Horatius ismert soraiban ezt a kulturális csereviszonyt énekelte meg, látszólag nyílt
őszinteséggel. Azért csak látszólag, mert ha Horatius valóban őszinte lett volna
– és persze ha belefért volna a versmértékbe –, az "elfoglalt Görögország"
(Graecia capta) helyett nyugodtan írhatott volna elpusztított Görögországot is.

A rómaiak ugyanis az addig eltelt kétszáz év leforgása alatt tökéletesen
tönkretették Hellászt, saját civilizációjuk bölcsőjét. Aemilius Paullus tábornok
a püdnai győzelem után (i. e. 168) több mint 50 várost rombolt le Épeiroszban, és
150 ezer embert adott el rabszolgának. A Makedóniából rabolt műkincseket százhúsz
társzekéren hurcoltatta végig Rómában, de a legyőzött Perseus király könyvtárát
is magával vitte, amivel kinyilvánította a görög kultúra iránti szeretetét. Lucius
Mummius a senatus parancsára i. e. 146-ban földig romboltatta Korinthoszt, szabad
polgárait rabszolgának adták el. Mondanunk sem kell, Mummius is a görög művészet
szerelmese volt: vele kezdődik a kisméret? "korinthoszi bronz" (valójában ezüst
és arany) szobrok gyűjtési mániája Rómában. Egy másik római "m?értő",
Lucius Cornelius Sulla i. e. 86-ban a platóni Akadémia ligeteit vágatta ki, hogy
ostromgépeket készítsen belőlük, amelyekkel ízzé-porrá zúzta Athén falait, a
városban pedig katonáinak több napig tartó szabad rablást engedélyezett. Negyven
évvel később Cicero egyik barátja így jellemezte a görögországi helyzetet: "A
valamikor virágzó városok most romokban hevernek."

A rómaiak teljesen megfosztották Hellászt politikai önállóságától, rendszeresen
elfojtották a demokratikus csoportosulásokat és intézményeket, s bár a városoknak
"szabadságot" adtak, ez a gyakorlatban csak annyit jelentett: szabadon
megválaszthatták azt, milyen formában óhajtják imádni római uraikat. Bár a
helytartók és a császárok igyekeztek a műveltekhez illő hellénophilia
(görögbarátság) látszatát mutatni, adóikkal és sarcaikkal valósággal
kizsigerelték a tartományt. A görög művészet iránti csodálatuk abban mutatkozott
meg, hogy minden mozdítható értéket Rómába hurcoltak; a hellén filozófia iránti
tiszteletüket pedig azzal fejezték ki, hogy előkelő rómaiak házaikban görög
szofistákat tartottak, lakomázás közben mulatva vitáikon.



Róma és a zsidók



Róma és a zsidóság viszonyában ma ugyancsak közhelyszerűen szokás emlegetni azt a
tényt, hogy a zsidó vallás az i. e. II. század közepétől egészen a kereszténység
államvallássá tételéig úgynevezett "engedélyezett vallásnak" (religio licita)
minősült. Ez nem jelenti azt, hogy a rómaiak keblükre ölelték volna a zsidókat.
Sőt, ellenkezőleg! Egyrészről a rómaiak mélységes bizalmatlansággal és
megvetéssel voltak minden iránt, ami keleti. "Kiművelt emberfőik" szinte kivétel
nélkül a görög antiszemitizmus előítéleteit hangoztatták – még az olyan széles
látókör? történészek is, mint Tacitus.

A zsidókat már i. e. 139-ben kiűzték Rómából, azzal az ürüggyel, hogy idegen
kultuszukkal "megrontják a rómaiak erkölcsét". Cicero szerint a zsidó vallás
"barbár babonaság", a zsidók és szírek pedig "szolgaságra termett népek".
Eközben a római csapatok is megérkeztek Júdeába: i. e. 63-ban hat hónapos ostrommal
foglalta el Pompeius Magnus Jeruzsálemet. A római fennhatóság kezdete nem volt éppen
örömünnep: foglyok tízezrei meneteltek Róma felé, hogy a rabszolgapiacon eladják
őket. S bár a zsidók vallásgyakorlata valóban egyedülálló szabadságot kapott,
amit Caesar és Augustus is megerősített; a kérdés egyik szakértője, Jules Isaac
írja, hogy "A zsidó nép talán soha nem vérzett olyan sokat a III. Birodalom
kimondhatatlan borzalmait megelőzően, mint a Tiberius és Hadrianus halála között
eltelt nagyjából száz év alatt (i. sz. 37–138)". De nemcsak Júdea szenvedett
ebben az időszakban. Tiberius alatt – vallásbéke ide vagy oda – ismét kiűzték a
zsidókat Rómából; Caligula idején valóságos "Szent Bertalan éjszakáját"
rendeztek az alexandriai görögök a zsidók között, amely nyílt háborúba torkollt.
Jellemző, ahogy a Caligulát felváltó Claudius elrendezi az ügyet: rendeletében
megerősíti a zsidók jogait Alexandriában, de egyben megtiltja azok további
kiterjesztését, mert ha nem, "irgalom nélkül üldözni fogom őket, mint olyan
népet, amelyik veszedelmet hoz az egész világra". Állítását tettekkel támasztja
alá: ő is kiűzi a zsidókat Rómából. Titus legiói 70-ben lerombolják a zsidó
vallás központját és egyben a zsidó államiság jelképét: a jeruzsálemi
Szentélyt; 135-ben pedig Hadrianus a tartomány nevét is eltörli: ezentúl Iudaea
helyett Palaestinát, Jeruzsálem (Hierosolyma) helyett Aelia Capitolinát kellett keresni
a római térképeken. A tartományt csaknem kiürítették: a férfiak többségét
harcban vagy megtorlásként megölték, az asszonyokat és gyermekeket rabláncra fűzve
hajtották az alexandriai rabszolgapiacra, ahol szinte fillérekért adtak tovább rajtuk.


Érdekes, hogy a legyőzött Görögország és a győztes Róma viszonyát paradox módon
megragadó Horatius-idézet a zsidókkal kapcsolatban is feltűnik. Nero császár
nevelője, Seneca írt egy művet A babonaságról. A könyv elveszett, csak Szent
Ágoston idézeteiből tudunk róla egyet-mást, például hogy a jeles római író a
zsidóknál legfőképpen a szombatnap megtartását kifogásolta. "Ennek a kártékony
nemzetnek a szokása oly mértékben diadalmaskodott, hogy minden ország átvette: a
legyőzöttek törvénye lett törvény a győztesek számára". Horatiusszal
mondhatnánk tehát: "Durva legyőzőjén győzött a levert Júdea mégis / s pór
népét Latiumnak szombatnapra kapatta…" De milyen áron?



Pál Athénje és Péter Rómája



Nem tagadhatjuk tehát, hogy Rémi Brague-nak igaza van: Róma képes volt magába
olvasztani a görög és zsidó hagyomány egy részét. A fenti történeti adatokkal
csak arra próbáltam rávilágítani, hogy milyen árat fizettek azért a görögök és
a zsidók, hogy "rómaivá" válhattak. Ezek után Halecki véleményét vizsgáljuk
meg: igaz-e, hogy a görög–római kultúrkör és a kereszténység, továbbá Caesar
Rómája és Péter Rómája között egyenes ági leszármazás mutatható ki. Halecki
azon morfondírozik, hogy Jeruzsálem pusztulása után a kereszténység központjául
csakis két város, Athén vagy Róma jöhetett számításba. Athénről ezt írja:
"Noha itteni tevékenysége nem hozott túl sok sikert, Szent Pál is vonzódott ehhez
az ősi, nagy hír? városhoz", amely "magáénak tudhatta mindazt a hatalmas
szellemi örökséget, azt a tradíciót, mely még vallási téren sem állt oly távol a
keresztény eszméktől".

Ha mármost nem Sienkiewicz vallásos regényeiből, hanem a Pál működéséről
hitelesen tudósító Apostolok cselekedeteiből és a levelekből indulunk ki, cáfolnunk
kell ezt a vélekedést. "Athénban pedig, amikor azokat [ti. Szilászt és Timotheoszt]
várta, szelleme háborgott benne, mivel látta, hogy a város telis-tele van
bálványokkal (kateidólon úszan tén polin)". De Pál nemcsak szellemében
háborgott, hanem híres areioszpagoszi beszédében keményen ki is kelt "az ősi, nagy
hír? város szellemi öröksége": a bálványimádás ellen. "Az Isten, aki
teremtette a világot, és mindazt, ami abban van, mivelhogy ő mennynek és földnek ura,
kézzel csinált templomokban nem lakik, sem embereknek kezeitől nem tiszteltetik."
(Cselekedetek 17,16. 24-25) Ugyancsak kétértelmű, illetve sértő lehetett a
nagytekintély? Areioszpagosz-testület előtt, hogy egy zsidó "démontiszteletnek"
(deiszidaimonia) és "tudatlanságnak" (agnoia) nevezi a görög
vallási–kulturális tradíciót. A kor egyik szellemi központjából, Tarszoszból
származó Pálnak a görög filozófiáról sem volt sokkal jobb véleménye. A
philoszophia mindössze egyetlen helyen fordul elő leveleiben, ahol egyszerűen "üres
csalásnak" nevezi azt (Levél a kolosszeiekhez 2,8).

Mint tudjuk, Pál "előzetes letartóztatásban", fogolyként érkezett Rómába, hogy
a császár (Nero) előtt védje meg ügyét és tegyen bizonyságot Jézus Krisztus
feltámadásáról. Hogy mi lehetett a véleménye a Római Birodalom fővárosáról, nem
derül ki leveleiből. Ha már Halecki "Péter Rómáját" emlegette, érdemes lesz
felidéznünk Pál apostoltársának, az élete végén szintén Rómába került Simeon
bar Jónának első levelét. Ebben így üdvözli a korábban általa vezetett
kis-ázsiai gyülekezeteket: "Köszönt titeket a [veletek] együtt választott
babilóni [gyülekezet], és Márk, az én fiam" (5,13). A zsidó apostol szájából
elhangzó "babilóni" minősítés Róma szellemi kontinuitását ragadta meg, de azt
nem a görög–római humanizmushoz, hanem a zsidókat i. e. 568-ban fogságba hurcoló,
Jeruzsálemet és a Szentélyt elpusztító Babilónhoz kapcsolta. Hogy a "Róma = új
Babilón" mennyire közismert látás lehetett, s nemcsak a keresztények körében, azt
mutatja egy IV. századi átoktábla szövege, amivel a cirkuszi kocsiversenyeken az
ellenfeleket próbálták "hatástalanítani". Ezen a feliraton ugyanis görög
betűkkel a következő szerepelt: "Az új Babilón cirkusza".



Isten városa – Ördög városa



A keresztény egyház viszonyát a Római Birodalom társadalmi, politikai, vallási és
kulturális berendezkedéséhez sajátos ambivalencia jellemezte. A kereszténység –
miközben tisztában volt a világi hatalom szellemi természetével (Róma = új
Babilón) – küldetésének megfelelően nem léphetett fel politikai erőként a
fennálló hatalommal szemben. Az egyház szellemi erejének és látásának
gyengülésével (Hetek 2000. március 4., A
Másik Vigasztaló) viszont előtérbe került az "erő és hatalom" kérdése.

A változás drámaiságát mutatja, hogy sok keresztény vezető – "pneumatikus"
és "pszichikus" egyaránt – a világ fennmaradásának biztosítékát látta a
Dániel által megprófétált negyedik birodalomban, Rómában. A ókeresztény kor egyik
legnagyobb írója, Tertullianus, 197 után dolgozta ki a kereszténység politikai
védőiratát, amelyet Apologeticus címen adott közre. Ebben egy érdekes fejezet
foglalkozik a császárság és a kereszténység viszonyával, ahol a szerző egyebek
mellett a következőket mondja: "Nagyon jól tudjuk, hogy a földkerekséget közelről
fenyegető szörnyűséges öszszeroppanást és borzalmas szorongásokkal ijesztő idők
végezetét a Római Birodalom fönnállása tartóztatja csupán. Így azután, mivel
magunk is fázunk e dolgok megtapasztalásától, míg elhalasztásukért könyörgünk,
Róma uralmának tartósságát is előmozdítjuk" (XXXII,1). Az ember nem akar hinni a
szemének: az a Tertullianus, akinek karthágói gyülekezetéből is vesztőhelyre
hurcolták a keresztényeket, most annak a Római Birodalomnak a védelmére kel, amely
elrendelte az üldözéseket! Mikor 410-ben a gót Alarich seregei feldúlták Rómát, a
távoli Betlehemben remetéskedő Hieronymus (Szent Jeromos) így öntötte szavakba
keserűségét: "Elcsuklik a hangom, és miközben ezt tollba mondom, zokogásba fullad
szavam. Elfoglalják a Várost, amely az egész világot magába foglalta… Ki tudná
kellőképpen megsiratni azt a sok fájdalmat? Az ősi város, amely annyi esztendőn át
uralkodott, most romokban hever" (127. levél).

A keresztények azzal ostromolták a kor egyik legtekintélyesebb egyháztudósát,
Augustinust (Szent Ágoston), magyarázza meg nekik: miképpen történhetett meg, hogy
Péter és Pál, Róma két legfőbb "védőszentje" nem védelmezték meg az egyház
központját? Többek között ez a fogós kérdés vezette el Augustinust főművének,
Az Isten városának (De civitate Dei) megírásához. Ebben kifejtette, hogy sem a
pogányok, sem a keresztények számára nincs semmi ok, amely alapján számon lehetne
kérni, hogy miért nem kímélték meg a barbárok Rómát. A Város ugyan az egyházi
élet központja, de az egyház végső célja Isten városa, az igazi "Örök
Város". A pogányok pedig hiába keresnek magyarázatot Róma pusztulására a
keresztények "hitehagyásában", mert a Birodalom már belsőleg lerongyolódott,
ezért pusztíthatták el a külső támadások. Különben is, a pogány Róma
nagyságát nem vallásosságának, hanem hódító háborúinak köszönhette.

Ágoston a történelmet az Isten városa és a Sátán városa közötti küzdelemként
ábrázolja, amely utóbbit a földi várossal (civitas terrena) azonosítja. Nem tagadja,
hogy a földi Rómában is megtalálhatók voltak bizonyos értékek (például a
bátorság és a tetterő, a törvényesség), mégis tagadta a "harmadik utas
megoldást". Szerinte az Isten és az Ördög városa között nem létezik közbülső
harmadikként "az ember városa", vagyis olyan hely, ahol a klasszikus humanizmus
értékei (béke, szeretet, filozófia, művészetek) önmagukban léteznének. Bizonyára
maga Augustinus sem adna igazat korunk katolikus történészeinek, akik azt követelik,
hogy "Európa ismét váljék rómaivá" (R. Brague), vagy abban reménykednek, hogy a
kereszténység "a nagy európai tradícióhoz h? spirituális erők
támogatásával" fog új erőre kapni (O. Halecki). A "pusztítva megőrző" római
hagyomány – akár ókori politikai, akár középkori vallási szemszögből nézzük
– csak azok számára jelenthet alternatívát, akik feladták a kereszténység eredeti
célját: az Isten városába való bejutást.

(A szerző történész)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek