hetilap

Ariánus keresztelőkápolna Ravennában. A Fiú és a Szent Szellem
    

A bibliai nyelvekben (héber és görög), továbbá a katolikus egyház hivatalos
nyelvén, a latinban a "szellem" és "lélek" egymással nem felcserélhető
fogalmak. A "szellem" jelentésben használt héber rúah-nak görögül a pneuma,
latinul a spiritus felelt meg; mint ahogy a "lélek" jelentés? nefesnek a pszükhé,
illetve az anima. Ha Ézsaiás, Pál apostol vagy Szent Ágoston ma élne, és megtanulna
magyarul, valószínűleg nem is értené a mi "Szent Lélek" fogalmunkat, s helyette
a Rúah qodes-nek vagy Pneuma hagion-nak tökéletesen megfelelő "Szent Szellem"-et
mondana.



Szellem vagy lélek?



Ez a kérdés jóval túlmutat a puszta szóhasználati vitán. E két szó jelentése
ugyanis éppen azért különült el egymástól a héber, görög és latin nyelvekben
(ezenkívül sok modern európai nyelvben is), mert más-más valóságtartalomra
vonatkoznak. Nemcsak a zsidó-keresztény, hanem a pogány kultúrkörben is elterjedt
nézet volt az, hogy az emberről "szellem–lélek–test" hármasságban
gondolkodjanak. Egy császárkori görög nyelv? római sírfeliraton olvassuk: "Teste
(szóma) lent van; szelleme (pneuma) és lelke (pszükhé) megmaradt".

Ez a közkelet? antropológiai felfogás megegyezik a Biblia emberképével. Pál apostol
írja a thesszaloniki gyülekezetnek: "Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg
titeket teljesen, és minden részetek: szellemetek (pneuma), lelketek (pszükhé) és
testetek (szóma) feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus
megjelenésekor." (A thesszalonikiaknak írt első levél 5,23) A Biblia azt is
nyilvánvalóvá teszi, hogy "az Isten Szellem" (Pneuma ho Theosz, János evangéliuma
4,24) – sem a héber, sem a görög szövegben nem fordul elő a "Lélek"
jelentés? szó Isten Szellemével kapcsolatban: a Nefes qodes vagy a Pszükhé hagia
teológiai nonszensz. Cikkünkben ezért – az egyértelműség kedvéért – mi is
következetesen a Szent Szellem kifejezést fogjuk használni.



Szent Szellem-teológiák



"És kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek, hogy veletek maradjon
mindörökké" – jelentette be Jézus tanítványaihoz intézett utolsó buzdító
beszédében. (János evangéliuma 14,26) Ez a Másik Vigasztaló (eredetiben
Paraklétosz), a Szent Szellem, ötven nappal Jézus halála után, pünkösdkor érkezett
meg Jeruzsálembe. Jézus százhúsz imádkozó tanítványa – eksztatikus jelenetek
közepette – ekkor lett felruházva "mennyei erővel" (Apostolok cselekedetei
2,1–13). Ez a Szellem erejével bizonyságot tevő Egyház rövid idő alatt a Római
Birodalom egész területén gombamód szaporodó, virágzó közösségeket hozott
létre.

A Szellem ajándékai (khariszmata) azonban az apostolokat követő újabb generációk
életében már nem működtek olyan erővel és hatékonysággal, mint pünkösd után.
Ennek szerteágazó okait most nincs lehetőségünk elemezni. Mindenesetre a Szent
Szellem valósága helyébe idővel a Szent Szellemről szóló tanítások, dogmák
léptek, amelyek nemcsak a valódi karizmák működésétől távolították el a
hívőket, hanem szükségszerűen teológiai-dogmatikai vitákba torkolltak. Néhány II.
századi úgynevezett "apostoli és egyházatya" írásai ékesszólóan tanúskodnak
erről.

Ignatiosz, Antiokhia második püspöke – aki 110 körül szenvedett vértanúságot –
leveleiben lényegében nem tett különbséget a püspöki hivatal és a karizmák
között. A Szent Szellem munkái közül legfontosabbnak az egyház egységének
megőrzését tekintette: "A Szellem nyilatkoztatta ki, amikor így szólt: a püspök
nélkül semmit se tegyetek, testeteket Isten templomaként őrizzétek, szeressétek az
egységet, kerüljétek a szakadást, legyetek Jézus Krisztus utánzói, ahogyan ő az
Atyáé." Az idézett mondatból is kitűnik, hogy Szellem csak mint a hierarchia
tekintélyadó forrása lényeges, szó sem esik az egyéni hívőkben megnyilvánuló
karizmák jelentőségéről.

A Hermasz pásztor címen ismert írás a II. században keletkezett. Hermasz
rabszolgaként került Rómába, ahol felszabadult, és örökség révén vagyonra tett
szert. Az egyházban prófétaként működött, írása több látomását örökíti
meg. A Szent Szellemet az egész világot teremtő szellemnek tartja; Jézust pedig Isten
Fiaként mutatja be, aki kezdettől fogva tökéletesen birtokolta a Szent Szellemet, aki
a világ létele előtt lett, megelőzött minden teremtményt, alá van vetve az
Atyának, és elválaszthatatlan az Egyháztól. Jézusra és a Szent Szellemre
ugyanazokat a jelzőket használja: progeneszterosz, azaz "legelőbbszületett",
"Isten tanácsadója a Teremtésnél", a "végső időkben kinyilatkoztatott
kapu", az "egyház-torony jelen Ura". Hermasz nyelvén "Krisztust venni"
ugyanazt jelenti, mint "Szent Szellemet venni", vagy "venni a Nevet". Ő a
közvetítő Isten és ember között, főleg, amikor valaki imádkozik. A karizmák
közül csak a prófétasággal foglalkozik: szerinte az emberben lakó újjászületett
szellem is Isten Szelleme, csak Istennek engedelmeskedik, és csak akkor szólal meg, ha
Isten parancsolja. Az egyház tagjait három kategóriára osztotta: szellemiekre
(pneumatikosz), lelkiekre (pszükhikosz) és testiekre (szómatikosz).

A 165 körül szintén vértanúhalált halt Jusztinosznál a Szent Szellem "harmadik
isteni erő" néven szerepel. Sok helyütt "prófétai szellemnek" is nevezi, vagy
egyszerűen Logosznak. Ahogyan különbséget tesz az Atya és a Fiú között az imádás
sorrendjében, ugyanúgy "rangsorolja" a Fiút és a Szent Szellemet is. Többször is
idéz szentháromsági formulákat, egy helyütt pedig kifejezetten azt írja: "A
keresztények harmadik helyen tisztelik a Szent Szellemet". (Első apológia 13,3)

A kis-ázsiai születésű, de Lyonban püspökösködő Irenaeus szerint a Szent Szellem
elválaszthatatlan az egyháztól: "Ahol az egyház, ott van Isten Szelleme és a Szent
Szellem minden ajándéka" – írja Az eretnekségek ellen 180-185 körül kiadott fő
művében. (III, 24, 1) A Szellem működését Irenaeus az egyház minden tagjára
kiterjeszti: az egyházban mindenki "a Szent Szellem által lát, hall, beszél". (uo.
III, 11, 9) A Szent Szellem működését az emberben az egyházhoz tartozás biztosítja.
A karizmák Isten ajándékai, amelyeket elvileg bárki megkaphat. Irenaeus megdorgálta
azokat az egyházi vezetőket, akik a hamis prófétálás ürügyén száműzték a
"prófétálás kegyelmét" az egyházból. Saját gyülekezetében nemcsak betegek
kézrátétellel történő gyógyításáról, hanem ha-lottfeltámadásokról is
beszámolt. Lyon püspöke azonban – ebben valamennyi egyháztörténész egyetért –
korában csaknem egyedül állt már a Szent Szellemmel kapcsolatos "liberális"
teológiájával. Mikor a katolikus egyház teológusai egy emberként vetették rá
magukat egy új, Kis-Ázsiából terjedő prófétamozgalomra, ő mellettük is kiállt.
Ezt a mozgalmat "montanizmusnak" hívták.



Egy régi-új prófécia



A II. század legvitatottabb karizmatikus személyisége, Montanus, egy eldugott
kis-ázsiai faluban kezdett el prófétálni 160 körül. "Azt mondják, hogy van a
phrügiai Müsziában egy bizonyos falu, nevezetesen Ardabau. Mesélik, hogy ott történt
először, hogy az új hívők egyike, akit Montanosznak hívtak, Gratus ázsiai prokonzul
idejében – mivel lelke mérhetetlenül vágyott az elsőség után – beengedte
magába az Ellenséget. A szellemtől megszállva és hirtelen valamilyen révületbe és
hamis eksztázisba esve, lelkesedve elkezdett beszélni és idegen szavakat mondani, de
épp ellenkező módon jövendölt, mint ahogy az egyház hagyományos utódlás folytán
ősidőktől fogva örökölt szokása előírja" – írja Euszébiosz jó kétszáz
évvel az események után. (Egyháztörténet V, 16, 7. Baán István fordítása) Az
ortodox elveket valló egyháztörténész meglehetősen ellenséges hangvétel?
idézetéből is kiderül, hogy Montanus eksztázisba esett, nyelveken szólt és
prófétált – ami önmagában még egyáltalán nem elvetendő cselekedet. A montanista
mozgalomról szóló beszámolók kiemelik annak eszkatologikus beállítottságát: az
"új hívők" szerint a világvége rendkívül közel van, és a Mennyei Jeruzsálem
a frígiai Pepusza városra fog leszállni. Ez a tanítás – feltéve, ha valóban
mondtak ilyet – tényleg kapitális eretnekség, s csupán e megnyilvánulásuk alapján
joggal ítélhették el a montanistákat betöltő "próféta szellemet" is a
katolikus teológusok.

Mindez azonban nem akadályozta meg Quintus Septimius Florens Tertullianust – aki
pogány római ügyvédként, felnőtt férfikorban tért meg a katolikus egyházba –,
hogy 207 körül elfogadja a Paraklétoszt, vagy – ahogy egy helyütt mondja – a
"Védőügyvédet". (A böjtről 13,5) Szent Szellemben való megkeresztelkedése
mellett elfogadta a Montanus által hirdetett "Új próféciát" is, ami a
katolikusoktól való eltávolodását eredményezte. Tertullianus munkásságának
köszönhetjük, hogy hiteles infomációkkal rendelkezünk a II-III. század legnagyobb
szabású karizmatikus mozgalmáról. Tertullianus tudta, hogy a kereszténység
kinyilatkoztatott vallás, és nem hitte, hogy a kinyilatkoztatás kora lezárult volna az
apostoli időkben. Természetesen ő is elutasította bizonyos "karizmatikus" szekták
túlkapásait: mikor például egyesek a Szent Szellem elfogadását és vezetését
elégségesnek tartva visszautasították a Bibliát. (Az eretnekek ellen III, 11, 9)
Szerinte létezik egy állandó, örök érvény? és megingathatatlan hitvallás – a
regula fidei –, amely az Evangélium. Ennek megértése, elfogadása és legfőképpen
megcselekvése viszont már a Szent Szellem kijelentésétől függ, aki "elvezet minket
minden igazságra". (A szüzek elfátyolozásáról 1,1)

Tertullianus világosan látta, hogy kora katolicizmusa a Szellemtől való eltávolodás
útjára lépett. Az "Új prófécia" megjelenése után még világosabban
különült el egymástól a "szellemi-pneumatikus" és a "lelki-pszichikus"
egyház: "Minket pedig a Vigasztaló elfogadása és védelmezése választott el a
pszichikusoktól" (Praxeas ellen 1,7). Az utóbbiak annyira nem voltak már tisztában
az apostoli hagyomány szellemi természetével, hogy vitákat rendeztek a Paraklétosz
elfogadásának vagy elutasításának kérdéséről. (A böjtről 1,3)

Tertullianus is bibliai példák alapján védelmezte az "Új próféciát" és az
elragadtatás kegyelmét, az extasist. "A szellemben elragadtatott ember, különösen
mikor meglátja Isten dicsőségét, vagy mikor általa Isten szól, szükségszerűen nem
gondol magára, mert beárnyékolta az isteni erő. Ha erről felvetődik a kérdés
köztünk és a pszichikusok között, mellesleg könny? Péter elragadtatását
bizonyítani…" (Markión ellen IV,22) Korabeli hivatkozásokból tudjuk, hogy írt egy
azóta elveszett művet Az eksztázisról címmel hét könyvben, amelyben a szellemi
elragadtatásról, a Szent Szellem ajándékairól esett szó. Az eksztázis, vagyis a
szellemi elragadtatás (szó szerint: kilépés) kétszer is szerepel az Újszövetségben
mint a kinyilatkoztatás formája: egyszer Péter látomásakor – amelyre fentebbi
idézetében is utalt –, egyszer pedig Pál elragadtatásakor.

(Apostolok cselekedetei 10,10; 22,17)

A Szent Szellemmel való közösség a karthágói egyházban is a hívők mindennapi
életének részévé vált. Ugyanakkor akik nem fogadták el a Paraklétoszt,
menthetetlenül testi életmódba zuhantak vissza, amit Tertullianus így ecsetel: "Mert
neked a hasad az Isten, gyomrod a templom, a vizet forraló tűzhely az oltár, a szakács
a pap, az ételszag a Szent Szellem, a fűszerek a karizmák, a böfögés a
próféciák". (A böjtről 16,8) Beszámol egy olyan "pszichikusról", aki csupán
azért halt mártírhalált, mert túl részeg volt ahhoz, hogy vallatói előtt
megtagadhatta volna Krisztust. A montanisták ugyanakkor "nem test és vér ellen",
hanem a gonosz szellemek ellen böjtöltek, intenzíven gyakorolták a démonok
kiűzését.

A "lelki és szellemi" keresztények egészen a III. század elejéig békében éltek
egymás mellett. Ekkor egy harcos antikarizmatikus kis-ázsiai presbiter, egy bizonyos
Praxeas érkezett Rómába... De folytassuk a történetet Tertullianust idézve: "A
római püspöknél – aki már-már elismerte Montanus, Prisca és Maximilla
próféciáját, és elismerésével békét szerzett Ázsia és Frígia egyházainak –
hazugságokat fogott a prófétákra és egyházaikra, és elődeinek tekintélyét
védelmezve a már kiadott békelevél viszszavonására kényszerítette, s a karizmák
elismerésének szándékától eltérítette. A Sátánnak két ügyletét is gondjaiba
vette Praxeas Rómában: elűzte a próféciát, és behozta az eretnekséget, elűzte a
Paraklétoszt, és keresztre feszítette az Atyát." (Praxeas ellen 1,5-8)



Szent Szellem a zsinatokon



Praxeas egyike volt azoknak, akik tagadták az Atya és a Fiú egylényegűségét. Ez a
tévtanítás egyike volt a számtalan eretnekségnek, amelyek ebben az időben támadták
az Írások tekintélyét. A biblikus kereszténység elleni legkomolyabb támadást a
gnoszticizmus jelentette, amely a létező világban csak két princípiumot ismert el: a
szellemit és az anyagit, s az előbbit abszolút jónak, az utóbbit abszolút gonosznak
tekintette. A gnosztikusok szemében az üdvösséget nem a Jézus Krisztus
kereszthalálába és feltámadásába vetett hit, hanem egy szellemi, felsőbbrend?
tudás (gnószisz) jelentette. A Fiút és a Szent Szellemet is az Atyából történő
"kiáramlásoknak" (emanációknak) fogták fel, s több helyütt is "isteni
Anyának" tekintették. Krisztus szűztől való születésén például azt értették,
hogy a Szent Szellemtől született. Aki gnosztikussá lett, arra azt mondták, hogy egy
"isteni Apát és egy isteni Anyát" kapott.

A kor másik legveszélyesebb eretneksége a markionitizmus volt, amely teljességgel
elvetette az Ószövetséget s az Újszövetség nagy részét; Krisztus
megtestesülését és a Szent Szellemet pedig elutasította. Markión ezen tanítása
végül is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kor legjelentősebb keresztény
teológusai felépítették a Szentháromság harmadik személyébe vetett hitet és a
Róla szóló tanításokat. A korszak harmadik nagy tévtanítója, Arius alexandriai
presbiter pedig azt vallotta, hogy a Fiú az Atyától eltérő létezési formában van,
vagyis nem egylényeg? Vele és nem örökkévaló. Ezt a gondolatmenetet azonban a Szent
Szellemre vonatkoztatva nem vitte végig.

A gnoszticizmus, markionitizmus és különösen az ariánus tanok gyors terjedése miatt
került sor a niceai zsinat egybehívására 325-ben. "Az egész Európát, Líbiát és
Ázsiát benépesítő összes egyházakból egyszerre gyűltek össze Isten szolgáinak
legfőbb vezetői" – háromszáznál is több püspök, megszámlálhatatlan
diakónus, presbiter és más egyházi tisztségviselő –, akik "közül egyesek
bölcs beszédükkel tűntek ki, mások kemény életmódjukal és kitartó
önmegtartóztatásukkal, ismét mások szerény viselkedésükkel ékeskedtek" –
írta Euszébiosz a zsinati atyákról. Az egymással civakodó, vitatkozásokba merülő
püspökök nem gyakoroltak felemelő hatást a zsinaton elnöklő Nagy Konstantinra. A
császárnak azonban sikerült egységbe kovácsolnia a széthúzó püspököket, s
megfogalmazták azt a hitvallást, amelyet két résztvevő kivételével valamennyien
aláírtak. (Lásd keretes szövegünket!)

Bár az arianizmust hivatalosan eltávolították a Birodalomból, más formában
hamarosan újra felütötte a fejét. Létrejött egy olyan csoport, amely a Fiú
vonatkozásában ugyan elismerte a niceai hitvallást, de a Szellemet nem vallotta
Istennel egylényegűnek, hanem legmagasabbrend? teremtménynek mondta. Legismertebb
vezetőjük Konstantinápoly ariánus püspöke, Macedonius volt, így követőit is
macedoniánusoknak nevezték. Athanaszi-osz mint a "Szellem ellenségeiről" beszélt
róluk. Bár több zsinaton is foglalkoztak tévtanításaikkal, a végső lépést akkor
tették meg velük szemben, mikor Konstantinápolyban 381-ben összehívták a második
egyetemes zsinatot. Itt a Szent Szellemről szóló hitvallási szöveget pontosították
és kiegészítették. (Lásd ugyanott!) A niceai hitvallásokban megfogalmazott
teológiai alapelveket az egyetemes kereszténység ma is magáénak vallja.

Az I. niceai egyetemes zsinat hitvallása (325)



"Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatónak és láthatatlannak
Teremtőjében. És egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten Fiában, aki az Atyától született
Egyszülött, vagyis az Atya lényegéből való, Isten az Istentől és világosság a
világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől, született, nem teremtmény, egylényeg?
(homousziosz) az Atyával, aki által minden lett a mennyben és a földön. Értünk,
emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt [a mennyből], és megtestesült és
emberré lett. Szenvedett, és feltámadt harmadnap, felment a mennyekbe, eljön ítélni
élőket és holtakat. És (hiszünk) a Szent Szellemben. Akik pedig azt mondják, hogy »Volt
idő, amikor még nem volt« Isten Fia, és »Mielőtt született, nem volt«, és hogy »A
nem létezőkből lett«, vagy azt mondják, hogy más lényegből (hüposztaszisz) vagy létezőből
(szubsztancia, uszia) van, vagy teremtett, vagy változó, vagy átalakuló, azokat átokkal
sújtja a szent, katolikus és apostoli egyház."

(Szókratész: Egyháztörténet I, 8. Baán István fordítása)



A II. niceai egyetemes zsinat hitvallása: A Szent Szellemről szóló rész (381)



"...És hiszünk a Szent Szellemben, aki szólt a Törvényen keresztül, prédikált a
prófétákon keresztül, lejött a Jordánhoz, szól az apostolokon keresztül, és a
szentekben lakik; így hiszünk Őbenne, mert Szent Szellem, Isten Szelleme, Tökéletes
Szellem, Vigasztaló (paraklétosz) Szellem, aki nem teremtve lett, az Atyától jött ki,
a Fiú pedig vette Őt, és rábízta magát … Akik pedig azt állítják, hogy volt idő,
amikor nem volt Fiú vagy Szent Szellem, vagy hogy a nem létezőkből lett, vagy más lényegből
(hüposztaszisz) vagy létezőből (szubsztancia, uszia) lett, vagy azt mondják, hogy meg
tud változni vagy át tud alakulni a Fiú vagy a Szent Szellem, azokat a katolikus és
apostoli egyház, amely a mi anyánk, valamint a tiétek is, átokkal sújtja..."

(A szerző fordítása)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek