Idomítás a parton
A kölykök – négyen-öten, még nincsenek tízévesek – siklót fogtak ki a Dunából.
Visongnak, rémisztik egymást; a hüllő siklik, szabadulna, a gyerekek fűzfavesszővel
térítgetik jobbra-balra, elcsípik, vödörbe ejtik, mulattatja őket a karcsú, zöldes
kis vízikígyócska. Eszükben sincs bántani, csak hancúroznak, mint kiscicák a
pamutgombolyaggal. Borzasztóan jó érzés, ősi öröklött érzés a zsákmányejtés
öröme. Valódi sikló! Tudják, hogy ártalmatlan jószág, nem is akarnak mást, csupán
ismerkedni vele.
Szép őszi délután van, nyárias meleg, a folyón evezősök, a víz sekély, a kiszáradt
mederszél fehérlik a napsütésben. Odább egy javakorabeli férfi a kutyáját idomítja;
jól megtermett eb, farkas, fajtiszta, barna-fekete bundája csuromvíz, engedelmesen
szalad a folyóba az elhajított faág után. Panaszos tekintettel evickél partra, de
gazdija megint a vízbe kergeti; s megint; a kutya lógó nyelvvel, lihegve ugrik a
parancsszóra. Ha megáll, ha tétováz, a férfi erélyesen ráüvölt. Katonás alak.
Ezt a kutyafürdetést is úgy végzi, mint valami harcászati kiképzést. Meg kell
hagyni, ő maga, bár ősz s májfoltos bőrű, még dalia; alig domborodó pocakja behúzva,
melle kidüllesztve, két izmos lába a part kavicsain alaposan megvetve.
Oda-odasandít a visongó, lármázó gyerekekre. A kutyája is figyel, szívesen vegyülne
a srácok közé, de a gazda ismét a folyóba kergeti a faágért – folytatni kell a
gyakorlatot.
A gyerekek felkapják a vedret, s egy sikongató lányka után futnak kacagva, üvöltözve,
ott kergetőznek már a daliás öregúr mögött. Kikapják a siklót a vödörből, a lányka
felé lóbálják. A férfi rosszallóan veszi tudomásul, hogy háborgatják köreit.
Kutyája is alábbhagy az engedelemmel, a kis csapat sarkában ugrándozik. Oda se figyel
a gazda parancsára.
A férfi megfordul, nyugodt, kimért léptekkel a visítozó csoporthoz ballag, májfoltos
ujjával a siklóra mutat. – Üssétek agyon!
Elül a lárma, a kölykök meglepetten fordulnak a hang felé.
– Üssétek agyon, és nyúzzátok meg! Rajta!
Egyik sem szól, csak pillog megszeppenten.
– Mi lesz? Senki sem meri megtenni? Fogj egy követ, te, te kiskomám, csapd fejbe
ezt a ronda állatot, és kész! Vagy nyúzzátok meg elevenen! Az se rossz mulatság!
– Miért? – kérdi értetlenül és ártatlanul az egyik kisfiú. – Miért
kellene megnyúzni?
– Miért?! Nem kérdés! Megtehetitek, a ti foglyotok!
– De a sikló hasznos, nem tetszett tudni? – kérdezte szelíden a kislány, akit
a többiek kergettek.
– Ostobaság! Öljétek meg, és a bőrét vigyétek magatokkal trófeának. Na,
melyik fiú olyan bátor, hogy megtegye?!
A kutya a siklót szaglássza idegesen; a fiú, aki a tekergő foglyot ujjai közé
csippentve tartja, egyre magasabbra nyújtja a karját, de a kutya ágaskodik, vakkant.
– Szóval nincs merszetek hozzá?! – kérdi a férfi. – Akkor dobjátok a kutyám
elé, az majd megteszi! Ralf! – Az eb éles hangon felugat. – Ralf majd megmutatja
nektek!
– Nem, majd én! – áll elő egy kis fitos, pöttöm fiúcska. Üstökén a szőke
tincseket aranyossá fényesíti a nap. A gyerkőc úgy érzi, meg kell menteni a banda
becsületét.
– Add ide, Béla! – S közben felmarkol egy jókora követ a meder széléről.
– Ne bántsd! – sikítja a kislány. Erre megtorpan.
– Ugyan! – mosolygott elnézően a férfi. – Csak nem hallgatsz egy lányra?!
Na hadd lássam! Rajta!
A pöttöm szőke kikapja a Béla kezéből, földhöz csapja, s megcélozza kővel a siklót
– csakhogy az fürge; gyors iramban kúszik a víz felé. A pöttöm kövek után
kapdos, kiáltozva hajigálja a menekülőt, hangja eltorzult a méregtől, a nagy üvöltözésben
túlharsogja a kutya csaholását. Mert az eb is ott ugrándozik a nyomában. Ám hiába
vadásznak rá mindketten – a siklót elnyeli a Duna. A pöttöm dühös, bevág a vízbe
is néhány követ. – Az anyja mindenit! Pedig majdnem eltaláltam! A ronda dög!
Majdnem eltaláltam!
Pirulva, de valami elismerést várva fordul a férfi felé.
– Na, majd legközelebb! – mondja az ősz dalia. – Legközelebb már ügyesebb
leszel! Azzal füttyent a kutyájának; elvonul. Az eb már ismét engedelmes, szaporázza
lépteit a gazda mellett.
A gyerekek zavartan álldogálnak a hirtelen csendben, aztán szó nélkül elindulnak. A
kislány a füves meredélyről visszanéz, int a pöttömnek. – Azért gyere, na!
Nem mondják egymásnak a lurkók, de érzik mindannyian, hogy jobb lesz most hazamenni. A
játéknak úgyis vége.
Pedig még süt a nap.
A te fajtád
az én fajtám!
Akkor értem oda, amikor a rendőrök már megbilincselték és éppen betuszkolták a
riadóautóba a két férfit. Az emberek még izgatottan magyarázták a történteket, de
csak annyit lehetett megérteni, hogy a fickók összeverekedtek, az egyik lecsapta egy sörösüveg
nyakát, és a palack szilánkos végével támadt a másikra, de az valamilyen ügyes
karatemozdulattal kivédte a szúrást, aztán ott hemperegtek a járdán, onnan szedték
fel őket. Állítólag barátok vagy rokonok
vagy testvérek? Mintha ezt is mondta
volna valaki. A kék-fehér autó szirénázva elhajtott a térről, a tömeg lassan szétoszlott;
a kártyázók, a sakkozók meg a kibicek visszatelepedtek a dróthálóval elkerített játszótér
menti kőlapos asztalokhoz, a betonpadokra; a gyerekek visongva másztak újra a csúszdákra,
felpattantak a hintákra, meg nekiláttak focizni; már alkonyodott.
A sörösüveg zöld cserepei ott csillogtak az alkonyi fényben a kavicsokon.
– Elengedik őket – mondta egy bajuszos alak, cigarettafüstöt fújva az arcomba
a tér fiatal fasora alatt. – Ha tisztázzák magukat, elengedik őket. Van ezeknek
rendes munkahelyük meg lakásuk meg minden. Rendes munkásemberek ezek, az egyik dukkózó,
a másik meg hentes a közértnél
– Ismeri őket?
– Sokan ismerik őket itten. Ezen a környéken laknak. Én is ezen a környéken
lakom, itt nőttünk fel valamennyien ezekben az utcákban. Kijárok ide levegőzni. Üljek
otthon a konyhában? Vagy a gangon?
– Azt beszélik az emberek, hogy ez a két fickó gyilkos szándékkal rontott egymásnak.
– Gyilkos szándékkal?! – A bajuszos alak elmosolyodott, körme közé
csippentette a cigaretta végét, szippantott egy utolsót, eltaposta a csikket. –
Gyilkos szándékkal
– ismételgette bólogatva. – Na persze, gyilkos szándékkal!
Hát nem azzal van tele az egész világ?! Mindenki a másik torkának esne! Annyi az
indulat meg a gonoszság
Tudja, min vesztek össze? Én tudom, mert nem először
marakodnak ezek valami kis semmiségen! Az izgatja őket, hogy kié az elsőbbség!
– Az elsőbbség?
– Nem tehetnek róla. Így nevelődtek
– Hogy versengjenek?
– Hogy gyűlöljék egymást. Ismerem őket, az unokafivéreim. Az apjuk, amíg
csak élt, szidta az anyjuk famíliáját, az anyjuk az apjukét. "A te fajtád!
Az
én fajtám!
" Ez ment mindig, de piszkolódva. Elég volt egy elsózott leves, egy
nyitva felejtett ablak, amit aztán becsapott a szél, egy útban hagyott szék, akármi.
Már csak úgy fröcsögtek egymásra! "Az a kétbalkezes, tehetetlen fajtád, az!
"
A másik meg: "A mi fajtánkat megnézheti akárki, de a tieteket, azt az istentől
elrugaszkodottat, hát azt jobb, ha nem emlegeted!
" Én is hallgathattam, ha átmentem
hozzájuk: "Te, kákabél?!" Mert sovány voltam, vézna kölyök, a nagybátyám nem
állhatott, ő erős ember volt, a speditőröknél dolgozott, itta a hosszúlépéseket
egész nap, bivalyerős volt és lila fejű, ha rátenyerelt az asztalra, megreccsent a
deszka. Véreres szemmel hajolt fölém: "Te, egyszálbél?! A pokolba az egyszálbél?
fajtáddal! Akárcsak a nénédet látnám, meg azt a mafla kölykét!
" A kisebbik fiát
maflázta, nem szerette, anyja fajtája volt, az igaz, fehér bőrű, szelíd. Maga is láthatta
az imént, amikor belökték a rendőrkocsiba, hogy milyen lányosan szőke még ma is. De
a szelídsége! Hát az aztán elszállt. Addig, addig hallgatta, hogy a te fajtád, az én
fajtám, amíg egyszer csak ő is gyűlölködő lett. Megérlelődött bennük szépen az
egymás elleni gyűlölet, ha így nevelkedtek, hogyne érlelődött volna! Durvák lettek
egymáshoz. Néha megfeledkeznek magukról, akkor jól megvannak, de elég egy szó – és
mindennek vége. Az elsőbbség! Az! Hogy ki az erősebb, bátrabb, okosabb, ügyesebb! A
versengés! Mindig az a rohadt versengés! Míg egyszer bele nem pusztulnak!
De most
megint kiengedik őket. Mindig megússzák, igazolják magukat, és kész. Én kerülöm
őket. Köszönünk – de semmi több. Provokáltak. Megszokták az apjuk után, hogy
engem is fajtázzanak, mert én az anyjuk révén vagyok rokonuk. "Te kákabél?!
"
Ők is kezdték. De én kerülöm őket. Gyerekkoromban sem szerettem köztük lenni. Nem
bírtam azt a sok veszekedést, rivalizálást. Nem bírom, amikor valaki elébe tolakszik
a másiknak. Utáltam, amikor elkezdték ezt a fajtázást. Még csak gyerek voltam, de utáltam.
Egészen belebetegedtem
meg sértett is. Akkor is, ha nem engem bántottak. Valahogy
restelkedtem, sértett meg rémületben tartott. Féltem tőlük. Most is félek tőlük
Félek, hogy provokálnak. Soha nem akartam verekedni
Ilyen fajta, olyan fajta –
engem ez nem érdekelt. Engem ez nem hergel, érti, ugye? De ezeket igen. Ezek
belekeveredtek. Ezekbe ezt belenevelték. Aztán, lássa! Sörösüveggel rontanak egymásnak.
A vérét vennék egymásnak
versengésből. Pedig édestestvérek.
1999. 10. 09. (III/40)
