A kötet élén álló két mottó közül az első az apostoltól való. A halálról, avagy a halálnál is veszedelmesebb ítéletről szól, Isten kiszámíthatatlan megjelenéséről. A második pedig Borghes- idézet, a képzelet szabadságát követeli, amely nélkül az irodalom meghal. Szakonyi Károly jóvoltából mostantól irodalmunk álom-Magyarországához csatolhattuk Szent Pál szigeteit – írja Szakonyi Károly legújabb kötetéhez fűzött ajánlásában Szörényi László. Az ünnepi könyvhétre megjelent könyv egyik írását az alábbiakban ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Napjában számtalanszor eszembe jut ez a sor József Attila Hazám cím? verséből. 1937-ben írta. Még az úgynevezett békeévek idején. Most is béke van, sőt mint mondják, prosperitás, sok a jómódú meg gazdag ember, de közben hálnak az utcán. December van, karácsony, az idén korán leesett a hó, hidegek a nappalok meg az éjszakák, de a hajléktalanok most is ott kucorognak a kirakatmélyedésekben, házfalak tövében, aluljárók telefonfülkéiben tépett paplanokba, vedlett-szakadt irhabekecscafatokba burkolódzva, vagy ülnek alamizsnáért könyörögve a metrólejárat lépcsőin kendőbe bugyolált asszonyok, mint valami Máriák egy újkori, betlehemi istállóban. Gyermeküket keblükre szorítva ülnek a fagyos földön, a sáros, latyakos járdán a karácsonyi vásárlás lázában nyüzsgő tömegben, a kivilágított, villanyfüzéres bevásárlóközpontok, bankok és irodaházak szomszédságában, az ajándékcikkek garmadáját kínáló bódék árnyékában, s várják az odavetett forintokat. 

Köd ül a városon, vastag, téli köd, szürke a december, ám a tereken és a szélesebb utcákon az árusok tarka pavilonjai mégis színessé teszik a hangulatot. A mutatványosok is felbukkannak, egy kis hasznot remélve a nagy nyüzsgésben. A Chaplin-figura utánzóművész, a citerán cincogó muzsikus, és lám, itt van régi ismerősöm, a bűvész is a galambjával. Régóta ismerem, írtam is már róla valamikor, s most megint látom. Vajon ugyanaz a galamb járja vele a várost, mint amelyiket annak idején annyira megsajnáltam? Vagy ez már egy másik, netán annak valamelyik utóda?

Már éppen zárni akartunk, dél óta alig volt forgalom; tétlenül ácsorogtam az üzletajtónál, néztem a függönyön át az utcát, a buszmegállót; így, a fehér, áttetsző szádán keresztül olyan volt az út meg a táj, mintha havazna, pedig mocskos, szürke idő járta már napok óta. Köd szállt a folyóról. A buszról lekászálódó utasok közül senki sem ugrott be sörre vagy feketére, mint máskor, áruházi papírokba burkolt csomagjaikkal átvágtak az úton a házak felé. 

Suhan velem a villamos, az 59-es, fel a Nagyenyed utcán, a Böszörményi úton a Németvölgyi felé a színes őszben. A pálya mindvégig emelkedő, de a gyors járatú szerelvénynek ez meg se kottyan, vágtat, mintha sík vidéken vinnék kerekei. A Németvölgyi úton juharlevelek hullanak a nedves földre. A nap a felhők mögül süt, mint fátyolon át a fény, hűvösödik az idő. A villamos ablakán becsap az ősz fanyar illata.

Nagyanyám negyvenöt nyarán már beletörődött, hogy a világvevő Orionja mindörökre elveszett az elöljáróság padlásán, ahová a hadműveletek közeledtén a beszolgáltatás során került. A rádiót felírta a háborús veszteségek listájára. De a negyven tonettszék eltűnése, már a békeidőben, sehogy sem volt ínyére. Az ügyben személyes felelősséget érzett; akkoriban ugyanis egész családi vagyonukat ő kezelte; anyám velünk, gyerekeivel még a németek bevonulása után Pestről vidékre költözött, apámat pedig behívták katonának – negyvenötben éppen egy bajorországi lágerben várt sorsára, mit sem tudva rólunk, ahogy mi sem őróla, míg csak meg nem érkeztek hozzánk augusztus tájban az első vöröskeresztes levelek; ám aggódáson kívül más nem gyötörte a jenkik fogságában, hacsak a semmittevés nem. De a lustálkodást megunván, egy helybéli gazdánál vállalt egész nyárra munkát: aratott, csépelt a fenyveserdő alján, kolompoláskor a gazdáékkal ette a krumpligombócot a főtt, füstölt hússal, nagyokat aludt a szénában, lovakat hajtott, csak éppen azt nem tudta, élünk-e, megvagyunk-e. De ez egy másik történet. Ebből annyi tartozik ide, hogy távollétében nagyanyámra maradt vendéglőnk vezetése. Hiszen jó kezekre; ő kislánykora óta jártas volt a szakmában, lévén maga is vendéglőslány, majd üzletasszony. Az ostromig kiárusította a készletet; a beözönlő katonák egy csepp bort sem találtak a pincében, amikor végigdöngették a hordókat. Nem volt se pálinka, se likőr; semmi sem volt, csak a puszta berendezés. Amikor elérkezett az ideje, nagyanyám bespalettázta, belakatolta az üzletet, és a ház többi lakójával együtt levonult az óvóhelyre. Mire feljöhetett, más világ lett; a harcok elültével örömmel tapasztalhatta, hogy minden ép maradt, az üzlet megmenekedett a bombáktól, aknáktól, pusztító tüzektől; az asztalok, székek a helyükön voltak, még a konyhaajtó feletti falióra sem sínylette meg a légnyomásokat; sehol egy karcolás, golyónyom, de a pince, a kamra üres volt. Hogyan lehet itt elindítani az üzletet?

Elmondok két kis történetet, kedves olvasóm, úgy vélem, egyik sem tanulság nélkül való manapság. Az egyik azt példázza, hogyan lehet gyűlöletet szítani, a másik pedig megmutatja, mire vezet a gyűlölködés.

Ködben állnak a budai hegyek, hófelhőktől terhes az ég, s ha még el is kerül minket a kemény, fagyos idő, azért tudjuk, hogy másutt már tragédiákat is okozott a kegyetlen hideg, fagyhalálról adnak hírt az újságok, s az ember ilyenkor fokozott részvéttel tekint a hajléktalanokra.