Kora délelőtt, amikor elindulok a városba, a reggeli forgalom után kissé csendesülő
utcán őket látom baktatni kaputól kapuig. Zsákos, maszatos szatyrokat cipelő alakok,
felnyitogatják a kukák tetejét, könyékig vájkálnak, matatnak a szemétben, zsákmány
után kutatnak. Találnak is jócskán ezt-azt, kidobott pulóvert, nyári cipőt,
borospalackot – ezt be lehet némi forintért váltani –, de olykor nagyobb kincsek is
akadnak, régi szerkezetek, piacra dobható holmik.
Csendben, türelmesen ügyködnek, mondhatnám dolgoznak, hiszen fáradságos bejárni a város
utcáit, összeszedegetni a még használható, pénzzé tehető portékákat. Nem
zavartatják magukat senkitől, szégyen nélkül -mert hiszen nagy szükségben
szenvednek - szorgoskodnak.
Magam is gondoskodom róla, hogy találjanak valamit. Vásott bakancsot, rojtos nadrágot,
viseltes inget teszek a kukánk tetejére. Csakhamar el is tűnik onnan.
De vannak másféle turkálók is, nem csak ezek a göncökben járó, mocskos szütyőket
cipelő, hajléktalan vagy csak igen szegény emberek, filléres gondokkal küzdők, a lét
peremén tengődők, akiknek kenyérre is alig jut, s akik nyáron a parkok padjain
pihenik ki fáradalmaikat, télidőn pedig az aluljárók vagy a metróállomások párás
melegében húzzák meg magukat.
Nem, ezek a másfélék nem a kukák fedelét nyitogatják rászorultságukban, hanem a
ruti-butikokba, a kilósruha árudákba, vagyis a használt holmik boltjaiba térnek be,
és ott turkálnak óraszám a jó zsákmány reményében a halomba rakott szoknyák, kabátok,
ingek, pantallók, blúzok, sálak, műszőrme bundák és leértékelt fehérneműk között.
Leginkább hölgyek – nekik van képességük kiválogatni családtagjaik részére az
olcsó, de még mutatós darabokat, van köztük egészen fiatal, de öregecske is, kétkezi
munkából élő meg értelmiségi egyaránt. Pedagógusok, adminisztrátorok, művészek
feleségei mind ismerik ezeket a helyeket, s ha nem is a mindennapi kenyér a gondjuk, de
mégsem bírnak lépést tartani a növekvő drágasággal, és csak sóvárogva nézik a
belvárosi boltok kirakatait. Mert ők sem akarnak lemaradni a divattól. Ott keresgélnek
tehát, ahol olcsón lehet csinos portékához jutni. A penny-butikokban, a középületekben
hosszú asztalokra vagy pultokra felhalmozott ruhaneműk garmadájában finom gyapjúra,
selyemre is akadhat a szerencsés turkáló, viheti haza büszkén, boldogan, hogy lám
csak, néhány száz forintért milyen nagyszer? anyaghoz jutott. S éppen így, még
alig kopottas trencskóhoz a fiú, angol szövetből készült zakóhoz a férj,
zsorzsett-ruhához az asszony. Tudok olyanokról, akik nem csak a környezetükben található
másodkéz üzleteket ismerik, de felkutatják a vidéki lelőhelyeket is, nem restelnek
elzarándokolni akár az ország másik végébe, ha hírét veszik valamely jó kis turkáló
butiknak.
Míg mások arra törekszenek nagy hiúságukban, hogy a társasági életet bemutató színes
magazinok méltassák elegáns toalettjüket, mondjuk a báli szezonban, addig az előbb
említettek, a vékonypénzűek körében más dicsőség járja. Ha például valakinek a
kisestélyi ruhájáról azt hiszik kolléganői, hogy a Rotschild-szalonban vagy Yves
Saint Laurent-nál készült, akkor az illető hölgy diadalmasan kijeleni, hogy csupán
turkálta, s alig volt néhány száz forint az ára. Ilyenkor illik elismerően csodálkozni,
hiszen méltánylandó a leleményesség.
Így hát bizonyos értelemben ez is rátartiság: a pénztelenségben sem elhagyni
magunkat. Úgy viselkedni, mintha egyaránt futná kosztra, lakbérre, a számlák
kiegyenlítésére – és divatozásra.
1998. 11. 28. (II/48)
