A fekvőbeteg-ellátás központosítása után szükségszerűnek mondott intézményracionalizálások - a köznyelvben: kórházbezárások - tervezete heves politikai, szakmai és társadalmi feszültségeket gerjesztett már az előző ciklusban is. Mi az indoka és a realitása ennek az elképzelésnek?
- Tulajdonképpen hat dolgot kellene elvégezni a közeljövőben a magyar egészségügy érdekében. Az egyik a racionalizálás, aminek az első fontos döntése az állami tulajdonba vétel, mégpedig azért, mert így lehet a legegyszerűbben megoldani, hogy csökkenjen a kórházak száma, és a struktúra is változzon - az állam önmagával talán nem kerül komoly vitába. A következő a feladatok újraosztása, ami annyit jelent, hogy nincs mindenhol helye a speciális műtéteknek, ezeket központi intézményekbe kell telepíteni, az egyszerűbb beavatkozásokat pedig a háziorvosnál vagy járóbeteg-ellátónál, esetleg egynapos ellátásban kell elvégezni. A harmadik pont a területek újraosztása, területi ellátásszervezőknek kell biztosítaniuk, hogy világos betegutak legyenek. Ezek után a meglévő pénzt újra kell osztani, mert borzasztó egyenlőtlenségek vannak az országon belül. A hatodik teendő pedig az egészségügyi életpályamodell kidolgozása: pénzben, rangban, előrehaladásban jövőképet kell kínálni a dolgozóknak.
Ez logikus, és egyes elemeiben már számtalanszor tárgyalt elképzelés, de a kérdés még mindig az, hogy nem fognak-e ezek az elképzelések felhígulni a politikai és szakmai egyeztetések során. Ha például arról lesz szó, hogy minden második kórházat bezárnak, az jelentős érdeksérelmeket fog okozni.
2011. 08. 26. (XV/34)
