Ha egyszer valaki le akarja váltani a regnáló kormányzatot, akkor immár nem menekülhet a civil mozgalmak teremtette együttműködéstől – habár e szelíd kényszer feltételei igencsak képlékenyek. De képlékenységük ellenére kötelező érvényűek. Mert ott áll mögötte a pártpolitikai hovatartozást természetszerűleg felülmúló demokrácia iránti elkötelezettségnek és a szakmai felkészültségnek összevont szemöldökű szigorúsága. Ezúttal ugyanis a pártok által alkalmi tömegtüntetésekre és demagóg népszavazásokra „használt” társadalom lépett a tanári dobogóra, hogy olajágat suhogtatva szétcsapjon a rendetlenkedő nebulók, azaz a pártok között.
Bárki bármit is mondjon, igenis reményt keltő, ha – mint a rendszerváltoztatás hajnalán – a civil társadalom pártpolitikai kereteket meghaladó méretekben mozdul, ha a részérdekek sorsfordító pillanatokban találkoznak, a gyökeres változtatni akarás jegyében.
Ugyanebből kell merítenie a pártpolitikának is. Ha viszont a pártok a társadalomtól elszakadva a maguk számára külön világot teremtenek, ahol csak egymással, különösképpen egymás ellentéteivel kívánnak foglalkozni, akkor előbb-utóbb eléri őket a nemezis, a negligált civil szféra büntetése. S mivel a hazai politikai életet jó ideje ez utóbbi, a társadalom tényleges problémáitól való eltávolodás jellemezte, a pártok aligha tehetnek szemrehányást a civil társadalomnak.
2013. 01. 04. (XVII/1)
