Hírem mindössze annyi lenne, hogy elmondjam – teljes elkeseredésemben –, hogy egykori kollégám, Sándor György, akit a hatvanas évek közepén szegény Alfonso kézenfogva behozott hozzánk a Kamara Varietébe – tehát jól ismertem, amíg otthon éltem –, itt járt nálunk. A torontói Magyar Házban lépett fel, és persze ott ültem a teremben. Korábban voltak olyan információim, hogy nagy fordulatot vett, erosen jobbra fordult, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentoséget. Elkezdodött az eloadás, és a közönség nehezen hangolódott Sándorra. Az o „humoralista” mufaja még otthon is nehezen volt követheto, hát még itt, ahol nekünk éppen akkor ment le a függöny, amikor eljöttünk. Szóval Gyurika kezdte keresni a hangot a nagyérdemuhöz. S egy óvatlan pillanatban azt hitte, az az út vezet a közönségéhez, amelyre hirtelen rálépett. Nem kevesebbet mondott, mint hogy: „...tudom én, hogy éltek a Menórától a Szittyakürtig, azok meg egymásból élnek...” A Szittyakürt a Szálasi-féle nyilas lap, én meg a Menóra szerkesztoje vagyok. Így kerültem Sándor által egy kasztba a nyilasokkal, tekintettel arra, hogy egymásból élünk.
Számomra nagyon megalázó volt a muvész úr poencirádája – bár abban sem vagyok biztos, hogy poénnak szánta. Elmondtam neki, hogy „a Menórában megválaszolom a kijelentésedet, tekintettel arra, hogy nekem az a pódiumom.” Akkor gyáván azt mondta: „Ne tedd, ártasz nekem...”
A Menóra a végét járja. Olvasói lassan kihalnak. A fiatalok angolul olvasnak.
De a lap ma még missziót teljesít, egy kis ablakot nyit a világra azoknak az idos olvasóinknak, akikhez még ma is az anyanyelvükön jut el a legtisztábban az információ.
Sándor Györgynek – a zsidónak(?) – otromba megjegyzése, ezeket az olvasókat sérti.
Kosaras Vilmos
Menóra Kiadó szerkesztoje
2006. 03. 10. (X/10)
