A könyvet Mong Attila gazdasági végzettségű újságíró írta, aki az elmúlt évtizedekben elsősorban zsurnalisztaként tevékenykedett. Ez utóbbi előnye is a könyvnek, mert úgy dolgozta fel Magyarország fél évszázados gazdaságtörténetét, mintha egy érdekfeszítő riportot írt volna. A közgazdasági szakcikkekhez képest érezhető, hogy a könyvnek dramaturgiája van, nemcsak szakszerű és tényszerű ismereteket kíván közölni, hanem – egy jó újságcikkhez hűen – izgalmasan próbálja a témát eladni, mi több, igyekszik hatásvadász elemeket is használni, ami tényleg jót tesz a könyvnek.
Mong elsődleges célja a Kádár-rezsim gazdasági logikájának a megértetése, amihez kiindulópontként 1957. május 1-jét választotta, amikor a pártvezető a forradalom leverését követően először mert kiállni a tömeg elé. Igaz, nem szimpla kiállás történt, hisz százezer lelkes, tapsoló ember előtt Kádár János egyértelművé tette, hogy ő a győztes, vele új időszámítás kezdődött, és nem mellesleg nagy nyilvánosság előtt értelmezte az októberi eseményeket. Beszédében azt is kiemelte, hogy „az amerikai nagytőke által vezetett nemzetközi imperializmus” veszélyeztette a magyar néphatalmat.
Ehhez képest – ahogy azt a könyv lépésről lépésre kifejti – Kádár Jánosnak és a társainak folyamatos „játszmája” volt, hogy vesznek-e fel hitelt az Amerikát és így az imperializmust szimbolizáló IMF-től, vagy sem. A hivatalos csatlakozás 1982-es időpontjához képest már az akkori rezsimben is meglepően sokszor felmerült, hogy az IMF-től kérjenek segítséget az államcsőd elkerüléséhez. A Valutaalap mellett többször is az „amerikai nagytőkéhez” fordultak, amikor bajban voltak, és kaptak is pénzt. Egyre többet és egyre többször. Igaz, ezt itthon ameddig lehetett, végig titkolták.
2013. 01. 04. (XVII/1)
