A 39. világgazdasági fórumon 96 országból 40 államfő és 1400 pénzügyi vezető csillogtathatta ékesszólását, amit mintegy 250 helyszíni újságíró gondosan közvetített. De sem a mesés ételek, sem a fényűző ellátás nem jelentett tartós gyógyírt a világ vezetőit hónapok óta kínzó stresszre és gyomorfekélyre, hiszen még a problémák gyökerét illetően sem sikerült konszenzusra jutniuk. A résztvevők körében végzett gyors közvélemény-kutatás szerint a jelenlévők fele úgy látja, hogy a jelenlegi válság oka a piaci önszabályozás illúziója volt. Talán egyedül Klaus Schwab professzor, a fórum alapítója nem értékelte kudarcként a rendezvényt. Véleménye szerint „a világgazdaság globális újratervezésének munkálatai ezután kezdődhetnek, és ehhez a találkozó jó kiindulópontot jelentett”. Kofi Annan volt ENSZ-főtitkár kiemelte: fontos, hogy most a vezetők hazamenjenek, és munkához lássanak a saját országukban; azaz fenntartható növekedést hozzanak létre, teremtsenek munkahelyeket, és szabályozzák a makrogazdaságot. A „hogyant” persze azóta is jótékony homály fedi. A nem túl optimista Paul Lendvai bécsi publicista summázatát idézve: „A davosi cirkusz mindig tanulságos és szórakoztató volt, mert érdekes emberekkel, így időközben a süllyesztőben eltűnt orosz reformer miniszterekkel, tudósokkal és kollégákkal lehetett beszélgetni.”
A klímaváltozástól kezdve a női tehetséggondozáson keresztül Irán jövőjéig szinte mindenről szó esett; több mint 200 témában tartottak üléseket a résztvevők. A közel egyhetes eseménysorozatra jutott némi derültség is, amikor Gordon Brown legdrámaiabb sajtóbejelentését saját mobiltelefonjának csörgése szakította félbe, de sok feszültség is, mint például Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök tüntető „premier plán” kivonulása, miután Simon Peresszel a gázai katonai akció jogszerűségéről vitázott.
A sűrű program ellenére a hét legfajsúlyosabb gazdasági hírét mégis a beiktatása miatt távolmaradó Barack Obama szolgáltatta. A Szenátus jóváhagyta az elnök rekordösszegű, 825 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomagját. Obama adócsökkentést és 3 millió munkahelyet ígért, továbbá hogy a „Vásárolj amerikait!” kampányt a feldolgozóipari termékekre is kiterjesztik. A program hallatán a davosi sokadalom is megbolydult: Putyin elnök rögtön kikelt az USA formálódó protekcionizmusa ellen. Habár Moszkvában már javában tüntettek a tömegek az áremelkedések miatt, a miniszterelnök Davosban – a Bush-kormánynak szánt végső döfésként – kijelentette, hogy a válság a túl laza amerikai pénzügyi szabályozásnak köszönhető, és nevetséges, hogy tavaly még Amerika „felhőtlen kilátásairól” szónokoltak. Ehhez a szólamhoz csatlakozott a kínai vezető, Ven Csia-pao, aki még azzal is elhencegett hallgatóinak, hogy országában idén „nagyon nehéz lesz elérniük az évi 8 százalékos GDP-növekedést”. Európában és a tengerentúlon viszont még a következő évtized is olyan alacsony növekedéssel telhet, hogy szinte elveszettnek lehet majd tekinteni.
A nyugati résztvevők idén látványosan „egymásba kapaszkodtak”. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke reményét fejezte ki aziránt, hogy ez a válság majd egységbe kovácsolja az európai erőket, és „közös győzelmet” arathatnak. Gordon Brown brit miniszterelnök is az összefogást sürgette, mert a „világ úgy tud a legjobban előrelépni, ha mindenki együtt dolgozik”. Rupert Murdoch amerikai médiamogul arra biztatott, hogy a jelen krízis egyben esély is arra, hogy egy „új, fenntartható rendet” alakítsunk ki. Erről a bizonyos rendről azonban már jelentősen megoszlottak a vélemények. Míg az USA belső piacai felé fordulna, addig Murdoch és Pascal Lamy, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) vezérigazgatója a szabad kereskedelem eddigi áldásaira emlékeztetett. Megint más álláspontot fogalmazott meg Angela Merkel német kancellár, aki – megelégelve a „fékevesztett kapitalizmust” –a szociális piacgazdasághoz nyúlna, mint „legjobb recepthez”. A politikusnő – aki szerint a szocializmus és a kapitalizmus csupán abban különbözik, hogy az előbbiben a bankokat előbb államosítják, és utána mennek csődbe, míg az utóbbiban fordított a sorrend – nemzetközi és kötelező érvényű pénzpiaci eljárásokat vezetne be.
Japán miniszterelnöke bejelentette, hogy a következő években 17 milliárd dollár segélyt nyújt a bajba jutott ázsiai országoknak. Majd még 100 milliárd dollárt is felajánlott a Nemzetközi Valutalap (IMF) számára, hogy növelje a nemzetközi támogatási alapot. Aszo Taro üdvözölné, ha más nagy devizatartalékkal rendelkező, illetve olajexportáló országok is követnék a példáját. Az indiai kereskedelmi miniszter viszont azzal fenyegetőzött, hogy készek dömpingvámokkal és egyéb korlátozássokkal reagálni az USA protekcionizmusára.
Nekünk egyedül a távolmaradás tekintetében sikerült egy kicsit az amerikaiakra „ütnünk”. A hazai vezetést ugyanis idén senki sem képviselte Davosban – a Nabucco-csúcsra és egy rendkívüli parlamenti ülésre hivatkozva. Az egyetlen magyar felszólaló Soros György volt, aki most sem rejtette véka alá szkepticizmusát: „Nincs Európa-szintű mechanizmus a bankrendszer védelmére, és minden országnak magának kell cselekednie, ami felveti a kérdést, hogy képesek-e erre.”
2009. 02. 06. (XIII/6)
